A Vagyok fiai

1. FEJEZETA depresszió árnyékában

Tavasz volt. A kellemesen hűvös este ébren tartotta bennem a makacs gondolatokat. Az ablakon bámultam kifelé, ahonnan a szomszéd ház vakolatlan, csupasz fala egyhangúan, szinte vádlón meredt vissza rám. Távolabb egy kertben a gyümölcsfák leveleit borzolta a lágy szellő. A kis faluban lassan elcsendesedett minden. Egy sárga helyközi busz állt meg a kanyarban; a völgyből messziről felhallatszott a fémes nyikorgás, ahogyan a sofőr rálépett a fékre.

A városban dolgozók vánszorogtak lefelé a lépcsőn egymás után. Fáradtan emelték meg a nehéz reklámszatyraikat, és a mozdulataikon látszott, hogy már a gondolat is fizikai terhet ró rájuk: hazáig még gyalog kell megtenniük az előttük álló fél mérföldes, poros emelkedőt. Hirtelen megszólalt a harang a magasban. Egyet ütött, amivel jelezte, hogy fél hét van. A hegyen épült templom komoran meredt az alatta kacskaringózó utca fölé, mintha valaki őrállóul állította volna oda; hideg kőtekintettel vizslatta a hazafelé bandukoló, megtört utasokat.

A gondolataim közben ide-oda csapongtak, ahogyan a nappaliban álló kanapén ültem. Nem tudtam eldönteni, hogy irigykedjek-e ezekre az emberekre, amiért van rendes, kiszámítható munkájuk, vagy inkább lenézzem őket, hogy ilyenkor este vánszorognak haza a családjukhoz, miközben én már rég itthon gubózok, és az unalomig bámulom a tévét. Végül leültem a számítógép elé, hogy elnyomjam a furcsa, fojtogató érzéseket, amelyek folyton elő akartak törni a gyomromból. Nem voltam kibékülve velük. Egyáltalán mit keresnek a fejemben?

Az önmarcangolásból a megcsörrenő telefon éles, hirtelen zaja riasztott fel. A kijelzőre néztem. Egy közös ismerősünk volt a vallási közösségből.

– Hé, Isaac, hogy vagy? – szólt bele a hang, amint felvettem. – Figyelj, kellene egy kis segítség. Az egyik haverom, Leon nem boldogul a számítógép beállításaival. Nemrég költözött a környéketekre, épp az új irodáját rendezi be. Tudnál neki segíteni? Úgy hallottam, az IT-ban te vagy a profi.

A belső ürességemet hirtelen felváltotta valami furcsa villanyosság. Legalább valami kiszakít ebből a nyúlós egyhangúságból. Fontos lehetek.

– Persze, miért ne? – válaszoltam, megjátszott magabiztossággal. – Neki mikor lenne alkalmas?

– Átküldöm a számát SMS-ben, szerintem hét után már otthon lesz. Köszi, addig is. Egyébként... mi van veled? Hogy megy az üzlet?

Megmerevedtem a kagylóval a kezemben. Tiszteletkörök. Erre megint mit feleljek?! Szokásosak és fárasztóak. Az aggasztó anyagi helyzetem, a felhalmozott elmaradások miatt legszívesebben üvöltöttem volna, de a gyakorlott szerepjátszók rutinjával inkább színesíteni kezdtem a dolgokat. A vágyaimat festettem le valóságként, gondosan eltakarva a csődöt. Ebben lassan egész profivá váltam az idők során.

– Áh, megvagyok, pörögnek a dolgok, tudod, mindig van valami fejlesztés – hazudtam folyékonyan.

– Na, az szuper. Akkor majd csörögj rá Leonra! – mondta a hang, és ezzel letettük.

Kinéztem a szoba ajtaján a sötét folyosóra, aztán elégedetten ültem vissza a fotelbe. Végre megint kellek valakinek, végre felnéznek rám. Csak értek valamihez. Az itthoni nyomasztó teendők, a sárga csekkek halmaza várhat; már régóta nem nézek velük szembe. Valami halálfájdalom ült ki az arcomra, amikor ezek a témák szóba kerültek a feleségemmel. Talán elnézek ehhez a Leonhoz. Építőiparban utazik, a fene tudja, hátha leesik egy kis készpénz megint okosba’. Kimozdít ebből az unott és nyomott helyzetből. Megragadtam a telefont, tárcsáztam, és megbeszéltük a találkozót.

Pazar, hivalkodó ház állt egy csendes, faluszéli mellékutcában. Kívülről viszonylag rendezett volt, az utcafronton katonásan nyírt kis előkerttel, bár a burkolat itt-ott még hiányzott a lábazatról. Leon barátságosan nyitott ajtót, és széles, mézes-mázas vigyorral az arcán üdvözölt. Ahogy rásütött az alkonyati fény, feltűnt a kancsal szeme. Volt abban a tekintetben valami rejtett, ugrásra kész hamisság. A túlzott kedvessége és a túl puha szavai mögött nem feltétlenül az egyenesség bújt meg. Ezek a jelek talán elsőre fel sem tűnnek egy gyanútlan, normális halandónak, sőt, kifejezetten jól esnek. Túl jól.

A kis előtér egy hatalmas, méregdrága bútorokkal berendezett nappalira nyílt. A hatalmas üvegfalakon át a belső udvarra nyíló kilátás igazán pompás volt. Rendezett, mértani pontossággal parkosított kert terült el közvetlenül a terasz mögött. Öröm lehetett kiülni arra a teraszra, és gyönyörködni a tuják méregzöld színében. A lemenő nap utolsó fényei még beszűrődtek a kerítésen keresztül, narancsvörösre világítva meg a kertet, a kis medence tükrét és a halastavat. A fény aztán játszadozva megpihent a teraszon, végigfutott a fonott székeken, az asztal lábán, majd a kristálypoharakon tükröződve vibrált még pár percig, mielőtt végleg átadta a helyét az estnek.

Némi kötetlen, semmitmondó csevegés után az irodába léptünk, ami a nappaliból nyílt. Kis, funkcionális helyiség volt. Az egyik polcon élére állítva, katonás rendben sorakoztak a vastag mappák. Egy minimalista íróasztal és egy kényelmetlen vendégszék egészítette ki a bútorzatot. Leon kényelmesen elterpeszkedett a főnöki bőrfotelben, miután átadta nekem a laptopját. Szokásos, filléres IT-s apróság: hibás postafiók-beállítás. Percek alatt kész voltam vele, de úgy tettem, mintha komoly koponyamunka lenne.

Beszélgetés közben Leon elkezdte jártatni a száját, és gyorsan fény derült a lapjaira, és ettől kezdve már nem is nézett ki annyira profinak. Elmondta, hogy ő is vállalkozó, és épp a falu szélén megvette a régi, omladozó kúriát. Társasházzá alakítja, aztán a lakásokon akar nagyot szakítani, nyerészkedni. Nagyképűen felsorolt néhány helyi embert, akiktől már komoly előlegeket vett fel látatlanban. Néztem a kancsal szemét, és azon gondolkodtam: ez a tipikus esete annak, amikor a naiv hiszékenység valódi pénzzel találkozik. Az ilyen átbaszósdit játszó műmájerek pontosan ezt a kiszolgáltatottságot használják ki.

De nekem ott, abban a székben ülve nem volt gerincem. Igazából azt tartottam a legbölcsebbnek, ha mindenkivel jóban vagyok; Leonnak meg egyébként is láthatóan van pénze, hátha a jövőben még profitálhatok belőle én is. Nagy Merci áll a felhajtón, nagy a ház, és tényleg pazar a berendezés. Szóval jobb, ha ápolom a barátságot. Ezt akkoriban szerettem joviális természetnek nevezni, bár a talpnyaló vagy a strichelés sokkal jobban passzolt volna hozzám abban a pillanatban.

Miután Leon felvázolta a nagyszabású lehetőségeket, leereszkedően felajánlotta, hogy segít a házamnál, ha valamit át kell alakítani – sőt, a kúria átalakítása után jó befektetés lehet egy lakás megvétele is, ha úgy gondolom, intézhetünk rá belső hitelt. A javítást végül tisztességesen, ropogós készpénzzel kifizette.

Elégedetten, férfiasan parolázott búcsúzáskor. Én pedig hazafelé menet egy fokkal jobban éreztem magam; az esti búvalbaszott állapotomból valahogy átmenetileg kirántott ez az apró, felszínes sikerélmény.

Ahogy azonban az utca sötétjében a saját házam felé vettem az irányt, belül megint feljött az a kellemetlen, nehéz érzés. Mint egy nyúlós gombóc, úgy liftezett fel a gyomromból a torkomra. Otthon vár az asszony. Későn érek haza, és kinek van kedve hallgatni a folytonos, néha jogos nyavajgást a pénztelenségről? Eléggé kiábrándító volt egy ilyen pazar, csillogó luxusotthonból visszatérni a saját, omladozó falú házamba.

2. FEJEZETA játékos

A teremben vágni lehetett a nehéz, kék szivarfüstöt. Többen olcsó whiskyt vedeltek egymás után, hogy tompítsák az életük fájdalmas, eltitkolt kudarcait, bár ezt maguknak soha, egyetlen józan pillanatukban sem vallották volna be. A póker jó ötletnek tűnt, de itt valójában senki sem a sportért játszott: a törzsközönség egyetlen célja az volt, hogy az előre kiszemelt madarat csontig levágják. Bár a pénzt hivatalosan nem osztották el az esték végén, a lelkes, balek amatőröket előszeretettel hálózták be ebbe a zárt, ragadozó világba.

A fő szervező Harm volt. Pár éve szabadult a fegyházból, és már a neve is valami nyers, rideg keménységet sejtetett. Hogy mi volt a bűne – lopás, rablás, csalás? Találgatni lehetett. Akik igazán közel álltak hozzá, mint például a pultnál feszítő Koxos, biztosan tudták a szaftos részleteket, de ők is csak homályos utalásokat és igen kiszínezett történeteket adtak elő, épp mikor mire volt szükség a megfélemlítéshez. Harm darabos, fenyegető mozgással közelítette meg az asztalt, majd elterpeszkedett az egyik fonott széken. Mindig patikatiszta, rendezett ruhában és a státuszához illő, súlyos státuszszimbólumokkal jelent meg. Az arany karkötő és a csillogó Rolex szinte eltörpültek a nyakában lévő, 320 grammos, vastag aranylánc mellett.

Megjelenésének elengedhetetlen, mutogatni való „kelléke” egy szőke, hosszú combú, fiatal lány volt, Liz, akinek a nyakában egy villogó fehérarany lánc feszült. A lány az egyik hátsó bokszban foglalt helyet, távolabb a játékasztaltól, és unottan, hideg tekintettel figyelte a játékosok érzelemmentes pókerarcát.

A terembe kisvártatva Herceg lépett be. Nevével ellentétben nem volt benne semmi hercegi vagy nemesi, legfeljebb a hórihorgas magasságával szolgálhatott rá a gúnynévre. Egy gyanútlan szemlélőnek azonnal feltűnt volna a kifejezetten hiányos fogazata, de a torz, sebhelyes pofájára való tekintettel az asztalnál soha senki nem hozta szóba az ügyet. Ki akart volna bajt magának egy ilyen figurával? Herceg röviden odabólintott Harmnak és a pultnál ülő Koxosnak, majd rekedt hangon rendelt egy dupla whiskyt. Főként portásként, kidobóként dolgozott az éjszakában, de a Harmmal közös, gyanús ügyeik miatt sejthető volt, hogy ő is megjárta már a kótert.

Harmadikként Hájas Tony lépett be az étterem sétálóutcára nyíló, nehéz ajtaján. Rolex a csuklón, aranylánc a nyakban – pont úgy, ahogy egy igazi helyi uzsoráshoz és számlagyároshoz illik. Tony nem tartozott szorosan a kemény maghoz, őt inkább a játék tiszta szerelme hozta ide. Ezt az is bizonyította, hogy miután bálnatestével elfoglalta a helyét, azonnal előkerültek a táskájából a profi kellékek: két pakli vadonatúj kártya, a súlyos zsetonok és egy elektromos keverőgép. Vigyorogva kérte ki az italát, és boldogan parolázott a többiekkel. Úgy tűnt, kurva jó napja volt, nem akadt gond a heti törlesztésekkel az adósainál.

Látszatra mindenki nyugodtan ült, egymás között halkan, fojtott hangon folyt a szó. Átfutották az aktuális fekete ügyeket, anekdotáztak egy keveset a régi balhékról. Harm végül rácsapott az órájára:

– Idő van, kezdeni kellene. Hol késik? Csörögjünk rá?

Már csak a negyedik főre, az igazi, zsíros madárra vártak.

Az ajtóban kisvártatva megjelent Marvin. Harmincas éveiben járó, mégis tejfelesszájú, tejbetök képű fickó volt, aki az izgalom és a könnyű pénzkereset reményében csapott bele a pókermesterségbe. A megjelenéséhez hozzátartozott egy fekete, tekintélyes hetes BMW, amely inkább a hozzá nem értő, külső szemlélőt győzte meg arról, hogy Marvin talán egy elismert, nehézsúlyú gengszter. De aki komolyabban a motorháztető alá nézett, két perc után rájött, hogy ebből a feltevésből legfeljebb a simlisség és a hitelcsapda megalapozott. Marvin a játék kedvéért egész nagy utat tett meg az éjszakában, mivel a folyó túlpartján lakott, de most ez a pár mérföld eltörpült a várható könnyű zsákmány fényében.

– Megjött a madár... – súgtak össze gúnyosan az asztalnál ülők, és megjátszott, mosolygós tekintettel készítették elő a játékos helyét.

Tony nagyképűen szivarra gyújtott, a többiek újabb kört rendeltek. A rendelést egy rövid szoknyát és kellemesen áttetsző felsőt viselő pincérnő vette fel, akinek a mozdulatait a férfiak szeme éhesen követte. A lány profi mosollyal nyugtázta a whiskyket és azt a néhány üdítőt, amelyet az autóval érkezettek kértek.

A lassú fészkelődés után elindult a játék. Először kis téteken, óvatosan tapogatózva játszottak. Herceg és Harm kínosan ügyeltek arra, hogy az egymás közötti összjátékuk, a jelelgetés ne legyen túl feltűnő Marvin számára. Ha valakinek elfogyott a pénze, folyamatosan lehetett nála váltani, vagy a másiktól zsetont vásárolni. Persze két váltás, azaz 300 dollár bukás után már nem szívesen kockáztatott senki a saját zsebéből.

Eleinte lassú, dögunalmas körök mentek le, majd egyre izgalmasabb, véresebb leosztások születtek az asztalnál. Elsőként Herceg adta fel a harcot. Marvin vágta őt le kíméletlenül valamilyen atombiztos lappal. Úgy tűnt, a portás rangjával járó éjszakai fizetéséből nem futotta többszöri váltásra; Herceg szimplán, duzzogva kiült a partiból, és a pult mellől, sötéten figyelte a többiek játékát.

A megmaradt játékosok zavartalanul folytatták tovább, bár Harm szívében azonnal felébredt a fojtogató bosszúvágy, amiért a cimboráját kiejtették. Szeretett volna kegyetlenül visszavágni a tejfelesszájúnak. Szépen, gépies türelemmel kiülte a lapokat. Mindent azonnal eldobott, amelynél a matematikai esélyek nem ígértek győzelmet.

Az italok közben egyre gyorsabban fogytak, a pincérnő fáradhatatlanul hordta a poharakat az asztalhoz. Harm barátnője, Liz végleg megunta a pasik bámulását, és távolabb beült az egyik hátsó bokszba, hogy a telefonján az interneten szórakoztassa magát. Barátnőivel csevegett, hogy teljen az idő. Egyébként sem érdekelte őt ez a bűnöző társaság, sokkal inkább csak Harm vastag pénztárcája. Pontosan tudatában volt annak, hogy egy feleség és egy gyerek mellett ő pusztán egy fizetett másodhegedűs lehet a férfi életében, de igazából nem érdekelte a dolog: a pillanatnyi luxus és a jólét számított, az érzelmek harmadrangúak voltak.

Marvin agyában közben cikáztak a gondolatok. Az izgalomtól és az adrenalintól alig tudta türtőztetni a rezdüléseit. A fel-feljövő, eláruló érzéseket tiszta akaraterővel nyomta vissza magába, nehogy egyetlen rezdüléssel is leleplezze magát a dörzsölt játékostársak előtt. Egy vesztes játszma után a csalódottságot és a feszülő haragot, a nyerő lapok láttán pedig a kiugrani készülő izgalmat kellett teljesen elrejtenie. Ezen a terepen csak a keményeknek járt a dicsőség. Marvin előszeretettel tartott meg a kezében olyan lapokat is, amelyek egymással semmilyen összefüggést sem mutattak. „Majd csak lesz valami a flopon!” felkiáltással, drágán vásárolta meg az első három lap megtekintését. Imádta a tiszta kockázatot. Élvezte a forró adrenalint, amely szétáradt a testében, mint a drog.

Végre elérkezett az idő: a nagy leosztás, amelyre Harm egész este várt. Megcsillant a szeme, szinte le lehetett olvasni a képéről, hogy alaposan meg akarja fizettetni Marvint. Alig tudta türtőztetni magát, de a szavai szinte elárulták, mennyire biztos a dolgában. Miután Tony eldobta a lapjait, egyedül Marvin maradt vele a táncban.

Marvin kezében egy Dáma és egy 10-es lapult.

Az osztó letette az első három lapot. A flopon egy 6-os, egy bubi és egy király érkezett egymás után. Marvin elnyelte a nyálát. Nyitott sorhúzója volt, a pultnál ülő nehézfiúk előtt viszont nem mutathatott semmit. Harm finoman, magabiztosan emelte a tétet; az előtte tornyosuló zsetonok szinte fele azonnal középen kötött ki. Marvin rövid gondolkodás után megadta a tétet, megvásárolta a következő lapot.

A negyedik lap, a turn egy pikk hetes volt. Nem sokat változott a helyzet, Marvin sora még nem jött le. Harm ebből azonnal megérezte a vérszagot. A magabiztossága az egekbe szökött, és jéghideg arccal bejelentette az All-in-t. Az összes megmaradt zsetonját középre tolta.

Tony nagyot szippantott a szivarfüstből. Herceg pedig a pult mellől feszülten, szinte ugrásra készen figyelt.

– Most eljött a te időd, kisöreg – mondta Harm gúnyosan, bízva abban, hogy most végleg megsemmisíti Marvint.

Marvin megadta a tétet. Nem akart meghátrálni. Csak az osztóra nézett, és a hirtelen beállt, fojtogató csendben halkan, szinte magának suttogta a parancsot a paklinak:

– Na gyere, O’Neill...

A zsetonjai középen landoltak. Az ötödik lap, a river nagy nehezen, fáradtan érkezett meg a posztóra. Egy pikk Ász.

Harm hatalmas, győztes vigyorral csapta fel a lapjait. Két Ász volt a kezében, így a riveren lejött ásszal együtt bivalyerős ászdrillje, azaz három ásza lett. Biztos volt a dolgában. Nem értette, hogy Marvin miért kezd el hirtelen, pimaszul és hangosan röhögni az arcába.

Hercegben támadt fel először a jeges felismerés a pultnál: kikerekedett a szeme, és kidagadtak az erek a nyakán.

– Sora van, baszd meg! – üvöltötte Herceg, a pultra csapva.

Erre a szóra a teremben mindenki hitetlenkedve, teljesen megfagyva meredt az asztalra, mintha szellemet látnának. Marvin kezében ott volt a 10-es és a Dáma, az asztalon pedig a Bubi, a Király és az Ász. Megvolt a sor. Csont nélkül verte le Harm három ászát.

Marvin szépen, komótosan behúzta magához a hatalmas zsetonhalmot, miközben cinikus szavakkal illette a társait, nyers élccel becsmérelve a póker iránti szakértelmüket.

– Nem küzdök a sorsom ellen... – szólalt meg kisvártatva az elfehéredett arcú Harm, majd tehetetlen dühében felállt a székről, és hátrament Liz mellé, aki még mindig valami internetes játékkal töltötte az idejét.

Végül ketten maradtak az asztalnál: Marvin és Tony. Hájas Tony remegő, izzadó kézzel szedte össze a lapokat, és tette be őket a keverőgépbe. Ebben a szobában nem számított a fizikai erő, a nehézfiús megfélemlítés vagy bármilyen alvilági fortély. Úgy tűnt, a kártyában minden megeshet... – gondolta magában Tony, és a gyomra hirtelen összeszorult. Már korántsem volt olyan magabiztos és nagylegény, mint amikor este az ajtón belépett a Rolexével.

Lement még néhány szokványos, feszült parti: emelés, dobás, emelés, dobás. Tony arca egyre jobban torzult a félelemtől, míg végül, száraz szájjal feltette a kérdést:

– Mi lenne, ha szétdobnánk a pénzt? Úgyis későre jár már...

Marvin a győzelmi mámortól fűtve szívesen folytatta volna még a játékot, mert érezte a Chi-t, a mindent elsöprő belső energiát, de látva Tony megtört, izzadó arcát, kissé megesett rajta a szíve.

– Rendben, ahogy gondolod – szólalt meg végül, flegmán.

Tony kisimult, megkönnyebbült arccal, sietve számolta ki a pénzköteget, magában őrülten örvendezve, hogy végre vége ennek a véres éjszakának, és legalább megmaradt annyi tőkéje, amennyivel a játékot elkezdte.

Látva a többiek mogorva, gyilkos tekintetét a füstben, Marvin sietve elköszönt, és boldogan, zsebében egy vastag pénzköteggel lépett ki a hűvös éjszakába. Beült a fekete hetes BMW-be, a motor felbődült, és a luxusautó lassan elindult a macskaköveken a híd felé.

Hazafelé, a kormányt markolva már azt tervezgette, hogy vesz egy gyönyörű, méregdrága cipőt a feleségének a nyeremény egy részéből. Úgy érezte, az asszony igazán megérdemli ezt a kedvességet, már csak azért is, mert órákon keresztül, szorongva és magányosan várt rá a kis, omladozó falú házikójukban.

Ilyen kevés idő alatt ennyi pénzt keresni?! Ebből kellene élni! – ötlött fel benne a mámorító, veszélyes gondolat, ahogy a fényszórók megvilágították a sötét utat. – Legközelebb megint jönnöm kell.

3. FEJEZETAz uzsorás

Verőfényes, tikkasztó nyár volt. A kanyargó utcák felett vibrált a forró levegő, de Arthur egy fikarcnyit sem törődött az időjárással. Teljesen lefoglalta a gondolat, hogy megint kölcsönadhat valakinek, és egyetlen tollvonással hatalmasat kaszálhat a csillagászati kamatokon. Egy ideje fűnek-fának szórta a pénzt számolatlanul; a sötét bevételekből bőven futotta rá. A mindennapi munkája nem volt túl megerőltető: emberkereskedelem, egészen pontosan bérbe adta a kiszolgáltatott, olcsó munkásokat a nagyobb építkezésekre. Havonta mindössze két napnyi valódi feladata volt az egésszel. Összeadni a ledolgozott munkanapokat, kiállítani a fiktív számlákat, majd zsebből zsebbe leadni a jutalékot a megfelelő, dörzsölt közvetítőknek. Arthur egyetlen igazi problémája az maradt, hogyan üsse el a fennmaradó rengeteg szabadidőt, és hogyan tartsa fenn otthon a látszatot, miszerint tevékenyen és kőkeményen dolgozik a családja jólétéért.

Aznap délután egy makacs, kesernyés ízt érzett a szájában. Beült egy kávézóba, amely a Camel utcai árkádok hűvös, sötét boltívei alatt húzódott, hogy felüdítse magát egy jéghideg itallal, és elnyomja ezt a gyomorból feljövő keserűséget. Kíváncsian, ragadozó ösztönnel várta a figurát, akit a könyvelője ajánlott a figyelmébe.

Ahogy a kávézó teraszán üldögélt, a napsütötte utcáról megérkezett Eddy. Röviden, gépiesen bemutatkozott, majd a könyvelő nevére hivatkozva hanyagul leült az egyik kopott alumínium székre. Eddy jól öltözött, harmincas éveiben járó, elegáns srác volt, de a tekintetén azonnal meglátszott a baj: az üveges, fáradt szeme egy kőkemény, drámai éjszakázást sejttettek. Arthur pontosan ismerte ezt a tekintetet. A szerencsejátékosok nézése volt ez.

– Mennyi kellene? – kérdezte Arthur, a hivatásos uzsorások rideg tárgyilagosságával a hangjában.

– Tízezer dollár – válaszolt Eddy, és reszkető ujjakkal előhúzott egy gyűrött számlatömböt. Mutatott egy harmadik félnek kiállított, komoly számlát, amely fedezetként szolgálhatott. Ez a papír arról árulkodott, hogy hamarosan nagy összegű pénz érkezik a számlájára.

Arthur meg sem kérdezte, mire kell a pénz. Sokkal jobban izgatta a havi tízszázalékos kamat, amelyet az ügylet után tisztán bezsebelhet. A sejtjeibe ivódott a magas kockázat élvezete. Ezek a veszélyes ügyletek ragadták ki őt az egyhangú, szürke, teljesen érzelemmentes mindennapjaiból. Izgalommal töltötték el a zsibbadt agyát, és valamelyest torz örömöt is jelentettek neki. Volt odabent egy furcsa, elmebeteg, túlzott segítői szándék is: az az illúzió, hogy ő mindenáron megmenti a bajba jutott, sarokba szorított embereket. Persze ezt a beteges gondolkodásmódot fel sem fogta. Fogalma sem volt róla, mi az az önreflexió. Egyszerűen csak élt bele a vakvilágba, mint egy hűséges kutya, amelyik pontosan oda szarik a fűben, amerre a gazdája éppen sétáltatja.

– Oké, rendben – válaszolta Arthur, és hidegen Eddy szemébe nézett. – Most a felét tudom odaadni készpénzben, két nap múlva pedig a másik felét. A kamat fix tíz százalék. Havonta.

Arthur valójában soha semmi értelmes vagy tartós dolgot nem csinált a megszerzett vagyonából. Nem fektetett be, nem épített semmit. Egyszerűen csak rengeteg pénzt akart látni, mely kötegekben tornyosul az asztalán.

– Havonta számlázok a cégnek, ahol dolgozom, abból tudom törleszteni a kamatot folyamatosan – bólintott Eddy megkönnyebbülten.

A felmutatott számlán szereplő összeg hatezer dollár volt, amelyet egy kifejezetten illusztris, nagymúltú cégnek állítottak ki. Arthur azonban ezzel egyáltalán nem volt tisztában, és nem is érdekelte. Annyira el volt foglalva a saját maga köré felépített, gyermeteg, csaló világával és az abban szereplő alvilági figurákkal, hogy fel sem fogta a kockázatot. Annyit látott, hogy a „fedezet” a papíron jónak tűnik, az ember meg végül is megbízható ajánlás útján érkezett, így azonnal kiérdemelte a feltétlen bizalmát. Ezt Arthur esetében nyugodtan nevezhetjük tiszta naivitásnak vagy vakságnak. Arthurt ekkor a fedezetnél sokkal jobban foglalkoztatta a BMW-je hirtelen megugrott olajfogyasztása.

Átadta a vaskos borítékot, és mindketten elégedetten távoztak a Camel utcából.

Arthur azonnal érezte a megkönnyebbülést. Valahogy úgy érezte, hogy lekerült róla ennek a nagy összegnek a gondja; a tőke már nem az ő zsebét nyomta. Büszkén, emelt fővel sétált át az utca túloldalára, és elégedetten ült be a szedán bőrrel bélelt, luxusillatú ülésébe. Miután elektromosan beállította a kényelmes deréktámaszt, hatalmas gázzal, a gumik csikorgásával hajtott tovább a helyszínről.

Menet közben a napszemüvege mögül gőgösen szemügyre vette a drága házakat, amelyek mellett elhaladt, és főként a nőket, akik könnyed, lenge nyári ruhákban sétáltak a forró járdákon. A luxusautó biztonságos buborékjában ülve Arthur végtelenül erősnek, legyőzhetetlennek és értékesnek érezte magát.

Kisvártatva visszatért az otthonába – ami ezzel szemben döbbenetesen szürke és élettelen volt. A saját háza egyáltalán nem tükrözte mindazt a csillogást, amire belül, a lelke mélyén vágyott; az egész otthona csupán egy torz, nyomorúságos tükörképe volt annak a sikeres imázsnak, amit magáról kialakított a külvilág felé. De Arthur kedvelte ezt a játékot. Imádta, hogy a környezetében lévő emberek csont nélkül benyelik az arroganciáját, és tévesen a határozottsággal, a férfiassággal azonosítják a pökhendiségét. Így legalább soha nem került a felszínre a rettegő belső bizonytalansága. Bekapcsolta a plazmatévét, hogy elüsse az időt, amíg a következő kamatrészletet be nem gyűjtheti valami szerencsétlentől.

Ahogy a távirányítót nyomkodta, a képernyő fénye megcsillant a csuklóján lévő Rolexen. Elmosolyodott. Eszébe jutott az a nap, amikor megszerezte. Épp a kocsijában ült, a kormányra támaszkodott, és gúnyosan nézte azt a szerencsétlent. Egy teljesen leégőfélben lévő, remegő kezű szerencsejátékostól szerezte meg a Tropicanában, mindössze kerek száztíz dollárért. Kellett a baleknak a gyors készpénz a következő leosztásra, Art meg nem volt jótékonysági egylet: pofátlanul, jéghideg tekintettel kihasználta a sarokba szorított nyomorát. Letette elé a pár dolláros bankjegyet, az meg remegve csatolta le a csuklójáról az acélt. Aztán két héttel később, amikor Hájas Tonyék körében ült a sűrű szivarfüstben, addig jártatta a száját, addig fényezte a számlapját a neonfényben, amíg egy dörzsölt, aranyláncos helyi strici rá nem harapott a horogra. Penge arccal, szemrebbenés nélkül adta el neki eredetiként, kerek háromezer dollárért készpénzben. Harmincszoros haszon egyetlen óra alatt. Ott, abban a pillanatban tanulta meg igazán, hogy ezen a terepen a látszat és az arrogancia minden. Elég egy jó duma, egy kis belső bizonytalanság elrejtése, és a balekok vagyonokat fizetnek érte. Art lassan elfordította a tekintetét az óráról, és visszafordult a tévé felé.

A kanapén elterülve a gondolatai még mélyebbre kanyarodtak a múltba, végigfutott az agyán, hogyan is indult ez a sötét uzsoráspályafutása Csumival, az egyszerű kisvárosi cigánnyal. Annak idején nála kockáztatott meg először mindössze 300 dollárt. Csumi pedig, látva a könnyű pénzt, rendre szállította az újabb és újabb kiszolgáltatott kuncsaftokat. Egy kisvárosban éltek mindketten, bár a megismerkedésükben óriási szerepet játszott a közös ismerősük: a furmányos, dörzsölt és végtelenül simlis Leon.

Voltak az évek során kifejezetten jó, zsíros üzletek, és akadtak olyanok is, amikor a kihelyezett tőke is teljesen elúszott a süllyesztőben, a kamatokról nem is beszélve.

De volt egy család, amely mindegyiknél jobban megmaradt Arthur agyában. Ez a kép egyszerűen beleégett az emlékezetébe, és azóta sem tudott szabadulni a kísérteties gondolattól. A szomszédos kisvárosban éltek. Egy ízben kértek kölcsön tőle egy nagyobb összeget a túléléshez, amelyet aztán az utolsó fillérig, becsületesen meg is fizettek a magas kamattal együtt. Arthur utólag végtelenül kegyetlennek és szívtelennek érezte magát azért, ahogyan ezzel a családdal bánt a pénzbeszedésekkor. Tom, a férj, a felesége, valamint a kislányuk egy sötét, élhetetlen, omladozó lyukban húzták meg magukat a nyomor szélén.

Volt egy másik állandó ügyfele is: egy aktív rendőr és a családja. Tőlük Arthur egyáltalán nem tartott, sőt, rendszeresen járt ki az otthonukba, ahol válogatott alvilági rémtörténeteket mesélt nekik a bútorok között, amikkel zseniálisan be lehetett szaratni a törvény emberét.

A két család közötti ordító különbség folyamatosan ott motoszkált a fejében, megfoghatatlanul. Tomnak a mélyszegénység ellenére is megmaradt, tiszta, makacs tisztessége volt az, ami valahogy megfogta Arthur lelkét. Ha lehetett egyáltalán lélekről beszélni nála, mert az nem sok maradt neki az évek alatt. A rendőrt viszont tiszta szívből leszarta. Nagy ház, folyamatos túlvállalás, minden luxuscikkre esztelenül felvett bankhitel... Arthur számára könnyen átlátható volt, hogy a zsaru saját magának kereste a bajt a puszta kapzsiságával.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy Arthur miért volt ennyire magabiztos és nyugodt, hiszen a törvény kíméletlenül bünteti az ilyen simlis uzsorásokat. A titka egyszerű volt; Art zseniálisan gyakorlott volt a jogi papírozásban. Minden egyes kölcsönadás mögött ott volt egy legálisnak tűnő, ügyvéd által ellenjegyzett, hivatalos szerződés. Szépen be volt csomagolva és hitelesítve minden, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Tanult a korábbi, fiatalkori hibáiból, amikor még ész nélkül, nyakra-főre adott kölcsön a gyors hozam reményében, és előfordult, hogy bottal üthette a köddé vált adós nyomát. Olyan eset is megesett, amikor ugyan rendelkezett a kellő papírokkal, de az adós teljesen fizetésképtelenné vált, és nem volt mit elárverezni tőle.

Arthur azonban szinte soha nem lépte túl azt a bizonyos vörös vonalat: nem alkalmazott nyers, fizikai erőszakot, nem küldött verőembereket. Egyetlen egyszer tett kivételt a múltban, de annak sem lett semmi értelmes eredménye. Csak halálosan megharagudtak rá az adós rokonai, ennyi történt, de a pénzéből egyetlen fillért sem látott viszont. Így hát inkább megmaradt annak a széparcú, intelligens, simlis uzsorásnak, aki nem megy el a végsőkig. Az ügyfelei pontosan tudták: ha vele üzletelnek, garantáltan nyugodtak lehetnek afelől, hogy nem fog egy elhagyatott raktárban, vagy savazókádban végeződi az életük, a tartozás miatt.

Eddy az első hónapokban szépen, óramű pontossággal fizette a tízszázalékos kamatokat. Egyre többször kért újabb összegeket, viszont rendre meg is adta őket. Ahogy telt az idő, Eddynek egyre nagyobb és nagyobb tőkére volt szüksége, mivel igencsak megkedvelte a kaszinók világát és az újdonsült, kíméletlen barátját: a blackjacket. Eleinte csak esténként járogatott le a kedvenc helyére, a Tropicanába, majd a függőség annyira elhatalmasodott rajta, hogy a dolog rendszeressé vált. Már délelőttönként is kimaradozott a munkahelyéről, ott hagyva csapot-papot az asztalán. Artot ez a legkevésbé sem zavarta: amíg a zsíros kamat megérkezik a zsebébe, addig nincs semmi gond. Ha késett is pár napot a részlettel, tudta, hogy Eddy valahonnan előteremti. Eddy már nagyon komolyan, az őrület határán nyomta az ipart: egy-egy durvább estén harmincötezer dollár is megfordult a remegő kezében, viszont az esetek többségében semmi, egyetlen árva cent sem maradt neki hajnalra a zsetontartókban.

Az a hamis életérzés, hogy ő a király, akinek minden sikerül, teljesen elvakította Eddyt. Természetesen a vad kártyajátékokhoz azonnal párosultak a fülledt éjszakai topless bárok is, ahol lenge, szinte semmit sem takaró öltözékű hölgyek figyelték a jól fizető, részeg vendég minden egyes rezdülését és kívánságát.

Egy-egy ilyen vadabb alkalommal Art is örömmel elkísérte az adósát; néha egy távoli, vidéki kisváros füstös bárjaiban időztek közösen egésen hajnalig. Egy alkalommal Eddy, Arttal és egy harmadik "üzlettársukkal", Rogerrel együtt látogattak be egy ilyen fülledt, neonfényben úszó éjszakai klubba. Miután beléptek az ajtón, mindhármójukat azonnal karon fogta egy-egy kedves, parfümillatú hölgy. Kellemes, sejtelmes fények vibráltak, és hangos, ritmusos zene szólt a klub sötétjében. A lányok finom, méregdrága italokat kínáltak, a srácok pedig derekasan fogyasztottak egymás után, miközben kéjes örömüket lelték a rúdtáncos hölgyek erotikus mozgásában.

Egy kívülálló könnyen elítélhetné ezt a fajta züllött kikapcsolódást, de ott, abban a pillanatban egyiküket sem korlátozta semmiféle belső erkölcsi gát vagy lelkiismeret-furdalás abban, hogy teljesen a kedvükre tegyenek. A saját szemükben felmentette őket a magánéletükben és párkapcsolataikban elszenvedett teljes csőd, vagy éppen a fekete üzletekben elért gyors, könnyű siker.

Természetesen köztudott az a régi igazság, hogy aki már nappal elkezdi az esztelen borozgatást és a dőzsölést, annak a következménye hosszú távon a teljes elszegényedés és a lejtő lesz – és pontosan ugyanígy ennek a könnyed, éjszakai életnek is megvoltak a maguk halálos hátulütői. Egy konzumhölgyből a való életben elenyésző eséllyel válik kiváló, hűséges feleség – leszámítva persze az ágyban nyújtott, professzionális teljesítményét. Bár ez utóbbi mondat is túlságosan ítéletes, és az éjszakában soha ne mondjuk azt, hogy soha.

Mindenesetre Art és Eddy azon az éjszakán kiválóan érezték magukat a neonfényben, és jobb híján itt, a bárpultok mögött elégítették ki a kiéheztetett szexuális szükségleteiket. Egyetlen arany szabályt tartottak szem előtt, amit az éjszaka diktált: az üzlet az üzlet, tehát kíméletlenül fizesd meg a bérét annak a hölgynek, aki gondoskodik a kellemes, hazug időtöltésedről.

Mit számított a pénz, ha ebben a mocskos világban egyszerűen azonnali nyugalmat, hamis elfogadást és a mindennapi, fojtogató gondoktól való teljes megszabadulást lehetett vásárolni rajta. Egyébként pedig a valós, állatias szükségletekre az éjszaka minőségi, gyors szolgáltatást nyújtott, teljesen lecsupaszítva a tiszta emberi kapcsolatokat a kereslet és a kínálat rideg összefüggéseire. Nincsenek felesleges kérdések, nincs időpocsékolás és lelkizés, hiszen mindenki pontosan tisztában van a játékszabályokkal. És ebben a rideg, letisztult, üzleti rendben Arthur szerint elképesztően kényelmesen és szépen lehetett haladni előre a lejtőn.

Nem tarkítja a testi aktust semmiféle felesleges, számonkérő kommunikációs fordulat, amely arra akarná irányítani a férfi figyelmét, hogy otthon a sötétben gyülekeznek a viharfelhők...

4. FEJEZETIvócimborák

Egyedül voltam. Megint egy idióta, kongó hétvége, amikor az asszony fogja a gyerekeket, és leutazik vidékre a szüleihez. Próbáltam nyomni a Counter-Strike-ot a gép előtt, de pár meccs után azt is halálosan meguntam. A tévéből áradó műsor is csak untatott. Tod nagybátyámtól kaptam korábban egy üveg házi ribizlipálinkát. Kivételes, sűrű, fanyar íze volt, de egyedül a konyhában inni a legnyomorúságosabb dolog a világon. Ezért hát megragadtam a telefont, és áthívtam Arthurt meg Marvint, hogy a társaságukkal valahogy enyhítsem ezt a fojtogató magányérzést odabent.

Gyerekkorom óta bennem élt ez a fullasztó bezártságérzés. „Nem szabad kimenni a házból, amíg a bátyád haza nem jön az iskolából!” „A focipályára tilos menni, mert csupa gonosz, züllött gyerek van ott, és csak hülyeségeket tanulsz tőlük!” „Meg hát... mi templomosok sokkal jobbak vagyunk a világnál.” Hát, most meg mi van? – gondoltam keserűen. Itt ül velem szemben az egyetlen két haverom: Marvin, a megrögzött szerencsejátékos, meg Art, a kíméletlen uzsorás. Szép kis egyházi elit. De legalább volt végre valakihez szólnom a csendben. Valaki, aki legalább látszólag meghallgatott.

– Hej, Isaac! Mizujs veled, öregem? – kérdezte dörzsölt, nagyhangú magabiztossággal Art, amint nagy terpeszben bezuhant a konyhaszékre.

– Áh, semmi, csak a szokásos... – válaszoltam a tőlem megszokott, nyomott, szürke hangulatomba burkolózva. – Marvin késni fog egy kicsit.

Art azonnal elvigyorodott, miközben a csillogó Rolexére pillantott:

– Biztos megint egy All-in partiba keveredett a szerencsétlen.

– All-in Marvin... – tettem hozzá, és Art hangos röhögését látva egy másodpercre nekem is jobb kedvem lett. Elővettem a bontatlan üveget. – Figyelj, hoztam egy üveggel Tod nagybátyám nedűjéből. Kitöltöm? Mit szólsz?

– Na, az jöhet! – bólintott Art, majd fürkészve végigmérte a lerobbant konyhát. – És neked hogy megy az IT-üzlet? Potyog a dohány?

– Marha frankó minden... – hazudtam azonnal, reflexből. – Csak beúsztam egy-két idióta ügyféllel. Lerántottak egy komolyabb fejlesztéssel, aztán most ugyan megy ellenük a végrehajtó, de sajnos semmi sincs a nevükön a tetveknek. Figyelj, Art... te nem tudsz valami jó, gyors bizniszt? Mielőbb vissza kéne termelnem a hiányzó dohányt, mert szorít a hurok.

Art lassan megforgatta a poharában a rubinvörös pálinkát, megízlelte, majd ravaszul összehúzta a szemét.

– Nem sokat tudok... Bár a múlt héten találkoztam Leonnal. Ismered a csávót?

– Aham, az építőiparban utazik, nagy Merci, nagy duma. Mi van vele?

– Épp a faluban vette meg a régi, omladozó kúria épületét. Társasházzá alakítja az egészet, és lakásokat alakít ki belőle, amiket látatlanban értékesít. Szerintem érdemes lenne neked is beszállni, vagy valahogy vele üzletelni. Éppen keres egy tőkést vagy egy balekot az egyik emeleti lakásra.

– És mekkora összegről van szó? – kérdeztem, miközben a gyomrom azonnal görcsbe rándult a vágyakozástól.

– Ha jól emlékszem, tizennyolcezer dollárt említett a beugróra.

– Az szép pénz... – sóhajtottam, és lesütöttem a szemem. – Viszont fizikai képtelenség, hogy most ennyi pénzem legyen.

Art szája sarkában megjelent egy aljas, uzsorás mosoly. Pontosan erre a pillanatra várt.

– Figyelj, öregem. Megkérdezem az öreg Waltert az egyetemről, hátha tud nekünk hirtelen kölcsönözni egy ekkora összeget, és akkor megoldjuk okosba’, papíron.

– Az mindig jó... – bólintottam naivan, szinte hálásan. – Pláne, ha nekem is leesik valami tiszta haszon belőle a végén.

– Na okés, akkor jövő héten rácsörgök Walterre, hogy mi a helyzet a tőkével. Nálad amúgy mi újság otthon? Hogy vagytok az asszonnyal? – kérdezte Art, bár látszott rajta, hogy a családi drámám legkevésbé sem érdekli.

– A szokásos, folyamatos, idegőrlő pörgés. Mindig van valami kibaszott balhé. Őszintén? Tököm tele van már azzal, hogy a gyerekeket állandóan elviszi hétvégére a szüleihez, és soha nincs egyetlen közös családi programunk sem. Ha meg én is lemegyek vele vidékre, ott csak az unalmas, döglött hétvégék várnak. Semmit sem tudok ott lent kezdeni magammal, maximum fekszem a kanapén és egész nap a tévét bámulom.

– Hát, nem egy tündérmese, az biztos – vonta meg a vállát Art. – És az apósodat hogy bírod a vidéki házban?

– Drámai az ürge... – töröltem meg az arcomat. – Egy igazi, agresszív alkoholista, és borzalmas körülötte a létezés. Iszonyatos a házban a pálinkaszagú kipárolgás. De nemcsak a pálinkaszag a baj, hanem az a sötét, nehéz érzelmi felleg, ami belőle árad. Azt a legnehezebb kibírni józanul.

– Gondolom, ez aztán biztosan betesz a családi légkörnek otthon is.

– Ja. Öt percnél tovább kevesen képesek megmaradni a vénember közelében.

Art láthatóan megunta a lelkizést, hanyagul előkapta a telefonját, hogy témát váltson.

– Na, rácsörgök végre erre a Marvinra, merre jár az a szerencsétlen!

Tárcsázott, kihangosította, a vonal végén pedig azonnal felbődült a BMW motorhangja.

– Hej, Marvin, merre kódorogsz? Mikorra érsz ide végre?

– Két perc, és ott vagyok, most fordultam be a főútról! – kiabált bele Marvin a szélzajban. – De el nem hiszitek, mi történt, miért késtem! Hihetetlen, brutális dugó volt a hídon, teljesen feltartottak a barmok. Ilyen elmebeteg forgalmat, pedig hétvége van!

– Okés, rendben, csak lazán, ne törd össze a hetest! Addig öntök neked is egy pohárkával a ribizliből! – mondta Art, majd letette a telefont, és felém fordult. – Biztos megint bukott a kaszinóban, azért feszült.

– Ne legyél már vele ennyire szigorú... – mosolyodtam el aznap először igazán.

– Nekem totál mindegy – vágta rá Art ridegen. – De az éjszakai körökből úgy tudom, hogy már most is fűnek-fának tartozik.

Kisvártatva Marvin is berobbant a konyhába. Levegőt sem vett, csatlakozott a kétfős, csendes társaságunkhoz, és egyetlen vad mozdulattal, szinte dühből hajtotta fel a neki kitöltött pálinkát.

– Ez egyszerűen hihetetlen! – fakadt ki Marvin, és a falnak támaszkodott. – Megőrülök!

– Na, mi történt már megint? – kérdezte Art unottan.

– A riveren, az utolsó lapnál az az idióta osztó kidobott egy pikk hatost! – csapkodott Marvin az asztalnál. – Pot-Limit Omahát játszottunk. A kezemben káró hármas, hatos, király, dáma. Erős Nuts flushdraw-m volt a flopon, és nyitott sorhúzóm! Az asztalon kettes, ötös káró és egy treff hármas. Kész, verhetetlen voltam a flopon! Hívott előttem a kisvakban ülő csávó, én meg azonnal brutálisan ráemeltem. Mindenki eldobta a lapját a francba, csak ketten maradtunk a partyban. A turnre jött egy semmilyen bubi, ott megint emeltem, betoltam az all-int. És ez a szerencsétlen Diver megadta a semmire! Tiszta lyuksora volt a kezében! Erre a riveren az osztó kidobja neki azt a nyomorult pikk hatost... Leesett a lyuksora a semmiből, hát beszarok! Buktam az egészet!

Divert az éjszakában egyébként nem a foglalkozásáról nevezték el így, hanem a brutálisan vastag szemüvegéről kapta ezt a gúnynevet. Amúgy a helyi pénzmosodák igazi gyöngye volt a csóka, így legkevésbé sem számított neki, ha egy-egy esztelen lyuksorra vagyonokkal nézegetett be a riverig. Nem becsülte sokra a pénzt, mivel túl sok bűnöző vette igénybe a szolgáltatásait, dőlt hozzá a fekete dohány.

– Akkor ezek szerint a mai nap tiszta bukó lett? – kérdeztem Marvint, miközben Art csendben figyelt.

– Áhh, dehogy, csak egy átmeneti, rossz széria! Holnap visszamegyek a terembe, és porig alázom, levágom az egész bandát! – rázta meg a fejét Marvin, de a szemei elárulták a pánikot. – Viszont... kellene hirtelen egy kis pénzmag, hogy betömjem ezt a mai lyukat a keretben.

Art arca fel sem rezzent, de a fejében a dollárjelek azonnal pörögni kezdtek. Marvin előtt mélyen elhallgatta, hogy ő már az éjszakai klubokból ismeri azt a bankos balekot, akit Marvin mindjárt felhoz. Artnak esze ágában sem volt elárulni a lapjait a haverjának: az uzsorás üzletben a titok jelentette a hatalmat.

– Megoldjuk a dohányt, Marvin, csak nyugi... – szólalt meg Art mézes-mázas, megnyugtató hangon.

– Gyere inkább, Marvin, ülj le az asztalhoz, töltök még egyet, hogy kiheverd a fáradalmakat! – tereltem vissza őket a valóságba. – Egyébként kik ültek még ott az asztalnál?

– A szokásos, dörzsölt banda – roskadt le Marvin a székre, miközben elvette a poharat. – Zak, Krisz, a Vendéglős, az az öreg bajszos, meg a Fraser.

– Mr. Blank is megjelent a nagy pénzzel? – kérdezte Art.

– Á, dehogy! Az az ember olyan, mint a beton. Ekkora, kockázatos partiba be sem ül. A kicsi, de biztos pénzt szereti, szigorúan alacsony kockázattal.

– Miért, mekkora volt a minimális beülő? – kérdeztem kíváncsian.

– Öt dollár a kisvak, tizenöt dollár a nagyvak. De a minimum beülő ezer dollár készpénz volt. Szóval volt az asztalon manna bőven, pláne, hogy két-három kör után a vesztesek újra és újra váltottak a zsebükből. De figyelj, Art... – fordult Marvin hirtelen az uzsorás felé. – Volt ott egy teljesen új figura is. Még sosem láttam ezen a terepen. Beült egy másik asztalhoz hold’emezni, aztán átment blackjackezni a Royalba. Eleinte elég jól ment neki, tömte a zsebeit, aztán mintha elvágták volna a fonalat. De a csávó esztelenül erőltette tovább a vesztő szériát is, a szerencse meg csak nem akarta beadni. A végén kicsit dumálgattunk, együtt keseregtünk a pultnál egy méregdrága whisky mellett. Eléggé megszorult az ürge, mire hajnalodott. Szerintem ez neked egy kibaszott jó üzlet lesz, Art! Majd átküldöm a számát SMS-ben, mert nálam érdeklődött feszülten, hogy hol lehetne a környéken gyorsan egy nagyobb, diszkrét magánkölcsönre szert tenni.

Art úgy tett, mintha most hallaná először a sztorit. Unottan megvonta a vállát, miközben odabent már pontosan tudta, hogyan fogja Eddy számláit fedezetként benyelni.

– Hogy hívják amúgy a srácot? – kérdezte Art, tökéletes pókerarccal.

– Eddy. Valami bankos, jól szituált srác. Úgy tűnt, van pénz nála, ami sose fogy el, csak most épp bent ragadt a játékban.

– Na jól van, akkor csak alakul valami... – bólintott Art hidegen.

– Srácok... – álltam fel a konyhapult mellől. – Én rendelek egy pizzát a telefonon, ha nem akarunk itt helyben éhen halni. Az ital ugyan tartja bennünk a lelket, de hamarosan teljesen kiürül ez a ribizlis üveg, én meg már most farkaséhes vagyok.

Hosszasan, némán üldögéltünk a délutáni homályban. Marvin egyfolytában anekdotázott valami hihetetlen, soha meg nem történt kaszinós nyereményekről; Art folyamatosan azt számolgatta a telefonján, hogy hol és kinek lehetne még kamatra pénzt kihelyezni; én meg csak csendben keseregtem magamban, valahányszor szóba jött a saját nyomorúságos helyzetem. Így ütöttük el a kongó időt.

A naplemente végül ugyanolyan gyönyörű, narancsvörös fénnyel világította meg a kopott nappalimat, mint a falu bármelyik másik boldog családjának nappaliját. A napfény nem kérte számon az asztalon elfogyasztott pálinka mennyiségét. Kedvesen, melegen mosolygott mindannyiunkra a tavaszi estén: még arra is, aki legbelül halálosan szomorú volt, vagy aki a veszteségtől dühös. Sőt, még az olyan súlyosan depressziós emberek sem zavarták a távozó napot, mint amilyen éppen én voltam.

De legbelül emésztett az irigység. Tehetetlenül irigykedtem a pár házzal odébb lakó szomszédokra. Néztem az ablakukból kiszűrődő meleg fényt: milyen gyönyörű, tiszta családjuk van! Náluk minden rendben van, kiegyensúlyozottak és boldogok. A férj tisztességes, kétkezi munkát végez, megbecsült ember a közösségben, saját földjei vannak, és azokon tevékenykedik büszkén. A feleség a helyi hivatalban dolgozik, és szeretetben, együtt nevelik a két kisfiukat. Az egész ismeretségi körömben hatalmas megbecsülésnek örvendtek. Őszinte mosollyal az arcukon, teljes megelégedettségben telt el az estéjük.

Nekem sokkal könnyebb volt a másik irányba, a falu sötétebb vége felé tekintgetnem. Oda, ahol az elszegényedett, magányos öregek tengették a nyomorúságos napjaikat a kerítések mögött. Nehéz, fojtogató érzésektől terhelten nyugodott le az ő napjuk. Roggyant, megvénhedt, omladozó vályogházak, kopottas, koszos ruhák, szegényes, elhanyagolt környezet. Én legbelül inkább ezzel a pusztulással tudtam azonosulni.

Fogalmam sem volt róla, hogyan, de mindenáron szerettem volna elkerülni ezt a fajta nyomorult életet – az igazság viszont az, hogy ez a lepusztult életérzés annyira otthonosnak, ismerősnek tűnt a lelkemnek. És akkor még nem is sejtettem, hogy pontosan itt van a kutya elásva. Hogy én tudat alatt teljes mértékben ezzel a szegényes, vesztes gondolkodásmóddal azonosulok.

Ráadásul a felszínen gőgösen lenéztem ezeket a nyomorult embereket: pontosan amiatt, hogy képesek voltak benne maradni egy ilyen kilátástalan helyzetben: nem volt pénzük, és koszos, büdös ruhákban mászkálnak az utcán. Akkor még nagyon távol állt tőlem, hogy belebonyolódjak abba a húsbavágó gondolatmenetbe, miszerint ezek a családból hozott, torz minták, amelyeket én magam is nap mint nap működtetek, pontosan ugyanúgy az én vesztemet és az én lelki szegénységemet okozzák, mint az övékét. Ezek a szerencsétlenek egyszerűen belenyugodtak abba, hogy nekik csak ez a nyomor jutott osztályrészül. Korlátozták magukat rengeteg olyan hazug dogmával, amelyet a tekintélyelvű egyház vagy más emberek mondtak nekik gyerekkorukban. Beleszülettek egy olyan száraz „talajba”, amely nem táplálta és nem emelte fel őket, hanem inkább lassan elsorvasztotta a lelküket.

Miután a nap végleg lenyugodott a hegy mögött, Marvin és Art felálltak az asztaltól, és elbúcsúztak. Marvin az Arttól kapott gyors kölcsönnel a zsebében ismét esztelen támadásba lendült: várta őt a fülledt éjszaka. A Royal kaszinó hívogató, luxus kényelme, a játékgépek kísérteties csilingelése, a pincérnők alig takaró, áttetsző ruhái, a mézes-mázas felszolgálás és az úri fogadtatás hazug illúziója.

Art feszülten készült az Eddyvel való első, hivatalosnak szánt találkozására, ezért hazafelé menet a pihenést választotta. Csukott szeme előtt már a sötétben is vadul pörögni kezdtek a zsíros dollárjelek.

Megint teljesen egyedül maradtam a sötét konyhában. A gondolatok őrjítő cikázása a Tod-féle pálinkának köszönhetően végre lassult egy kicsit a fejemben. Így képes lettem végre elaludni az ágyban – aminek főként azért örültem, mert alvás közben semmit sem kellett éreznem a valóságból.

Az igazi érzések világa soha nem az én világom volt. Én odabent inkább csak azt a primitív dolgot tudtam megkülönböztetni, hogy valami lelkileg könnyű, vagy valami dögnehéz. És rendszerint a nehéz, gyomrot összeszorító érzések, a lehúzó, sötét erők voltak az egyetlen ismerős dolgok számomra ebben az életben. Valahogy ezek a fojtogató energiák idézték fel bennem a gyerekkorom rettegő mindennapjait. Csak néhány homályos emlékképem maradt ugyan arról, hogy ki is volt az a tiszta lelkű kisfiú, aki még boldogan belevigyorgott a világ képébe, amikor a vécén üldögélt és nevetett...

5. FEJEZETKockázatos ügyletek

Artnak a zsebében mindig akadt négy-ötezer dollárnyi felesleges készpénz, viszont ennél nagyobb összeg ritkán állt a rendelkezésére. Amint valami komolyabb, zsírosabb üzleti tétel adódott az éjszakában, azonnal ő is külső kölcsönhöz fordult, mivel a hatalmas hasznot mindenáron be akarta zsebelni. Elképesztő erővel égett benne a csillapíthatatlan vágy, hogy a lehető legkisebb fizikai erőfeszítéssel a lehető legnagyobb összeghez jusson hozzá. Erre a célra a gyanútlan ismerőseit is rendre, pofátlanul igénybe vette.

Ilyen volt az öreg Walter is, aki már több mint harminc éve az energiaszektorban dolgozott. Elismert villamos tervező volt az öreg, de az utóbbi időben halálosan belefáradt már a mindennapi, szürke taposómalomba; így egyre gyakrabban kikacsintgatott a kétesebb, sötét alvilági üzletek felé, amelyek komolyabb, gyors haszonnal kecsegtettek.

Arthurral még az egyetemről ismerték egymást. Pontosabban volt egy hírhedt professzor, dr. Tump, aki annak idején mindkettőjüket tanította. Így a köztük lévő nagyobb korkülönbség ellenére is kialakult közöttük egyfajta vak, csendes bizalom. Az viszont, hogy Art valójában hogyan végezte el azt az egyetemet, a környezetében mindenkiben komoly gyanút keltett. A tapintatosság elve és a látszat fenntartása mellett azért senki sem mert rákérdezni a baráti körből, hogy pontosan hogyan is volt az a tíz évig elhúzódó egyetemi lét, és mivel telt tulajdonképpen az az elvesztegetett évtized.

Így adódott, hogy Art a kisebb-nagyobb alvilági „ötleteit” szinte mindig Walter pénzével finanszírozta. Jelen esetben a kancsal Leon-féle ingatlanbiznisz forgott Art fejében: azon zakatolt az agya, hogyan lehetne minél előbb részesülni a dologból. Artot persze magának az ingatlannak a tulajdonjoga legkevésbé sem érdekelte. Őt csak a tiszta pénz izgatta. Különösen hajtotta az a kéjes érzés, hogy valaki a sötétben folyamatosan, rabszolgaként fizesse neki a tízszázalékos kamatokat. Így tulajdonképpen mindig okosba’ oldotta meg az ügyeket, elegánsan áthidalva a kölcsönadó és a kölcsönkérő között tátongó, veszélyes szakadékot.

Walter ebben a konkrét, nagy összegű ügyben azonban már óvatos volt. Nyomatékosan arra kérte Artot, hogy írjanak egy hivatalos papírt, mivel ez a tőke azért már elért egy olyan kritikus határt, amit nem lehetett kézfogásra intézni. A szerződés feketén-fehéren rögzítette, hogy Leon kizárólag a kúria felújítására fordíthatja a kapott kölcsönt, amelyet Art vesz fel a saját nevére. Igazából Art saját érdekei és jogi védelme jóval kevésbé voltak tisztán lefektetve ebben a dokumentumban; számára ezek az éjszakai ügyek mindig a vak bizalomról szóltak. Még saját, dörzsölt ügyvédje sem volt, így a papír főként Walter érdekeit szolgálta, szigorúan az ő jogait tudta érvényesíteni, ha borulna a bili.

De Art torz gondolkodásmódjában az az egyetlen, primitív mondat élt a leginkább: „Eddig sem volt semmi baj, most miért lenne?” Azt a jogi kifejezést, hogy vis maior – vagyis az emberi erővel elháríthatatlan, pusztító csapás –, még csak távolról sem ismerte. A kettőjük közötti csendes bizalmat az is betonbiztossá erősítette, hogy néhány évvel ezelőtt Art személyesen segített Walternek egy kerek ötvenezer dolláros, meglehetősen meleg pénzmosási ügyben. A sikeresen, nyom nélkül zárt alvilági ügyletnek köszönhetően Art megbízhatósága az öreg szemében teljesen felértékelődött.

Walter végül átadta a ropogós bankjegyeket a papír fejében, Art pedig a vastag borítékkal a zsebében, vidáman és fütyörészve tartott Leon pazar háza felé.

Leon a megszokott, mézes-mázas parolázással és széles vigyorral fogadta Artot az ajtóban. Gyorsan kitöltött valami drága, könnyű külföldi italt a kristálypoharakba, és azonnal beszédbe elegyedtek. Leon nagyképűen felvázolta, hogy a régi kúria milyen zseniális, vissza nem térő befektetés, és hogy több helyi embertől is felvett már komoly előlegeket a nem létező lakásokra. Gőgösen megemlített egy hiszékeny munkásembert, valamint egy dörzsölt hitelszakértőt, Tillyt, aki a banki ingatlanok hitelezésével foglalkozott a háttérben.

Art szó nélkül letette az asztalra a Waltertől kapott pénzköteget, és havi fix 10% kamatot kért érte cserébe. Papírt természetesen nem írtak. Art vakon bízott abban – a Walter által aláíratott dokumentum illúziójára támaszkodva –, hogy itt nem lehet semmi gond. Leon mohó szemekkel, sietve átszámolta a zöld hasúakat, majd egy hanyag mozdulattal besüllyesztette őket az íróasztal egyik mély fiókjába. Ezután a hatalmas üvegajtón át a hátsó kertbe léptek, hogy ott folytassák a kedélyes, hazug beszélgetést.

A kert pazarul és katonásan rendezett volt. Egy sűrű, méregzöld tujasor vette teljesen körbe az udvart, és a frissen vágott fű nehéz, kellemes illata lengte be a tavaszi levegőt. Ennek a takaros, hivalkodó kis luxusháznak egyetlen apró szépséghibája volt csupán: a külső falak burkolásának teljes hiánya. A tégla még csupaszon meredt az utcára. De odabent, a belső falak között a kényelemre és a maximális élhetőségre elképesztően odafigyeltek.

Leon a poharát forgatva elégedetten elmondta, hogy az ő saját, hatalmas hitelét is ez a bizonyos Tilly intézte a banknál, és amennyiben Artnak vagy a körének ilyen jellegű diszkrét segítségre lenne szüksége, ő hatalmas örömmel átadja a kontaktot. Artnak a teraszon ülve mindjárt eszébe jutott a depressziós Isaac cimborája, akinek az anyagi csődje közepette esetleg ez a banki mentőöv kibaszott jól jöhetne. Úgy gondolta, talán kiránthatná a barátját a jelenlegi búvalbaszott, nyomott állapotából, ha valamelyik IT-s céljához ezzel a hitelösszeggel hozzájárulhatna.

Art az olyan apró, mégis ordító vészjeleken, minthogy a nagymenő Leon éppen most is tartozik a helyi Kiskezűnek egy szánalmas, nyolcvandolláros tétellel, könnyedén, egy legyintéssel átlépett. Teljesen figyelmen kívül hagyta a gyanús jelet, betudva mindezt Leon átmeneti likviditási zavarának, és ezzel a belső hazugsággal azonnal felmentést is adott a kancsal csalónak. Az a kifejezés, hogy üzleti etika, teljesen ismeretlen fogalom volt Art szótárában, így a legkevésbé sem firtatta a dolgot.

A kellemes, napsütötte délutáni beszélgetés során azonban hirtelen felmerült egy sokkal komolyabb, monumentális beruházás ötlete. Leon láthatóan óriási lendületet kapott attól, amikor megérezte, hogy Artnak milyen végtelenül pénzes, alvilági barátai vannak. Art természetesen a saját szokása szerint alaposan kiszínezte a történeteit, és mesterségesen emelni próbálta a saját súlyát az asztalnál azzal, hogy gáláns, milliomos támogatókat sorolt fel a ködből.

Leon ezen felbuzdulva közelebb hajolt, és titokzatos hangon elővezette a nagyszabású Ashford-i beruházást. Elmondta, hogy egy hatalmas luxuslakópark fog épülni a folyó mellett, és a projekt első körben a titkos telekfelvásárlásokkal indul. Közölte, hogy a háttérben egy aktív államtitkár mozgatja a szálakat, és ami a legfontosabb: Leon egyik közeli éjszakai ismerőse, Harm is fő koordinátorként részt vesz a buliban.

– Harmról már én is hallottam... – szólalt meg Art, és felcsillant a szeme. – Marvin barátom említette a múltkor a kaszinóban. Együtt pókereztek anno Ashfordban a VIP-szobában. Úgy tudom, teli van az ürge, rolexben, aranyláncokban jár.

– Van pénze, persze, roskadásig – legyintett Leon bennfentesen. – Viszont a telekvásárlásokhoz most hirtelen nagyon komoly alvilági tőkére van szükségünk. Több nagypályást bevontunk már a környékről, tiszta kár lenne lemaradnod egy ekkora, egyszeri üzleti lehetőségről, Art. Szerintem beszéljetek Harmmal mielőbb. Nagy területről van szó, öregem, már csak a kezdeti földmunkák is borzasztó nagy összeget emésztenek fel készpénzben. De Harmnak zseniális, megvett kapcsolatai vannak a helyi önkormányzattal, és szépen, okosban, a pult alatt megoldják a mezőgazdasági területek belterületi átminősítését.

– És most mi a pontos helyzet ezekkel a telkekkel? – kérdezte Art, és érezte, hogy kiszárad a szája.

– Jelenleg tiszta üdülőövezet az egész, nevetségesen alacsony beépíthetőséggel. Ezért ilyen olcsó. Viszont már gőzerővel dolgoznak rajta a beépített emberek a hivatalban, hogy átminősítsék lakóövezetté. Most képzeld el, Art! Megveszed most négyzetméterenként 60 dollárért, és az átminősítés után kapásból az ötszörösét, legalább 300 dollárt fog érni az ingatlanpiacon!

Artnak abban a szent pillanatban mohón megcsillantak a szemei. Úgy érezte, ez lesz élete nagy üzlete, a mindent elsöprő Jackpot! Tetőtől talpig elöntötte az adrenalin. Már azon a másodpercben görcsösen gondolkodni kezdett, hogy honnan a fenéből fog ilyen mennyiségű készpénzt előteremteni az ügyletre. Megfogadta, hogy megmozgatja minden létező barátját, adósát, ismerősét, akit csak be lehet vonni, hogy rendelkezésre álljon az összeg. Annyira izgatott lett odabent, hogy Leóval azon nyomban, ott a kerti asztalnál felhívták Harmot telefonon, hogy mondjon konkrét részleteket a beszállóról.

– Persze, be lehet még szállni, Art... – válaszolt a telefonban Harm azzal a nyers, börtönviselt, gépies hangjával. – Szép sorban, fű alatt vásároljuk fel a parcellákat a balekoktól. Jelenleg pont van egy 1200 négyzetméteres kiemelt telek, ami eladó. A területeket azonnal a nevetekre íratjuk, és a Walter-féle magánkölcsönökkel pedig egyszerűen megterheljük a tulajdoni lapot. Sok apróbb területről van szó, amelyeket most felvásárolunk, és a végén szépen összeáll a nagy kép. Komolyak leszünk ezen a terepen, kisöreg, elhiheted.

– Mennyi most a pontos árfolyam? Mibe kerül nekem ez az 1200-as telek? – kérdezte Art feszülten.

– Jelenleg 35 dollár körül mozog négyzetmétere okosba’, így az 1200-asba kerek 42 000 dollár a tiszta beszálló készpénzben. Viszont az átminősítés után, ami legkésőbb őszre várható, a telek valós értéke lesz vagy 220 000 dollár. Figyelj Art! Van most több másik jelentkezőm is az éjszakából, akik azonnal lecsapnának erre a darabra, és szeretnének részesedni a profitból. Úgyhogy gyorsan döntsd el most a vonalban, hogy komolyan számoljunk-e veled, vagy sem.

– Mindenképpen érdekel, ne add el senkinek! – vágta rá Art azonnal, pánikszerűen. – Csak kell egy kis idő, pár nap, hogy összeszedjek egy ekkora összeget.

Art világéletében imádta hallani azokat a hazug meséket, hogy majd a jövőben mennyit fog keresni, majd mennyi pénze származik ebből vagy abból a homályos bizniszből. Az elképzelt pénz csillogása mellett, valahogy teljesen rá volt függve az olcsó ígéretekre is. Egyszerűen teljesen bekattant tőle, és jojózott a szeme a vakságtól, mint Dagobert kacsáé a képregényben; tiszta szívvel figyelmen kívül hagyva az összes ordító és intő vészjelet.

A találkozó végén Art és Leon végtelenül elégedetten búcsúztak el egymástól a napfényben. Leon boldogan behúzta a Walter-féle tőkét a zsebébe: ezzel teljesen megoldódni látszottak a sürgető likviditási gondjai, többek között a saját luxusházának a hatalmas, elmaradt törlesztőrészlete. Art pedig, szentül bízva abban, hogy a pénz a legjobb helyre került és őrülten fialni fog, teljesen kisimult arccal ült be a fekete BMW-be, majd úriasan, gőgösen hajtott végig a falu poros utcáján.

Belül szinte remegett az izgalomtól. A fejében már az újabbnál újabb gondolat zakatolt; hogy a viharba fogja előteremteni azt a 42 000 dollárt egy idegen ember zavaros céljaihoz. Fejben gyorsan végigfuttatta az összes tehetős ismerősét, akiktől még pénzt kérhet kölcsön, és akiknek természetesen fűt-fát kell ígérnie cserébe a lojalitásért. Részesedést akart nekik hazudni a nagy üzletből, de valódi tulajdonosnak esze ágában sem volt beereszteni senkit a bizniszbe. Magas kamatot szívesen fizet majd nekik a pénz használatáért, de a zsíros, milliós falatot szigorúan magának akarta megtartani a végén.

Az uzsorás képlet végtelenül egyszerű volt Arthur számára: ő maga nem igazán akart semmiféle valódi energiát vagy kétkezi munkát fektetni a dolgokba. A legjobb az, ha kizárólag mások ideje, verejtéke és erőfeszítése van a projektekben, mert így neki soha nem kell megkockáztatnia a saját, személyes kudarcát. Persze ennek a parazita életmódnak nem igazán látott a mélyére; csak a könnyű, mocskos pénzszerzési lehetőség izgatta a fantáziáját, valamint az az illúzió, hogy ezzel a mutyival jó hosszú időre, munka nélkül bebiztosítsa a jövőjét. Ez persze önmagában nem egy elítélendő befektetői viselkedés, hiszen a világon spekulánsok tucatjai cselekszenek pontosan ugyanezzel a logikával – viszont Art egyáltalán nem szeretett volna semmiféle aktív, felelősségteljes munkát beletenni a dolgok kilencvenöt, vagy inkább kerek száz százalékába.

-----szakaszelválasztó----- Kapva kaptam az ötleten, amikor Art barátom a ribizlipálinkázás után meggyőzően közölte velem, hogy van egy zseniális ismerőse, aki ingatlanhitelekkel foglalkozik a banknál. Nem teketóriáztam sokat, azonnal kértem a kontaktot.

Így ismertem meg Tillyt, a dörzsölt hitelszakértőt. Tilly egy hűvös, rideg irodában fogadott, ahol patikamérlegen mérte ki a kiszolgáltatott emberek jövőjét. Amikor elővezettem neki a terveimet, az arcára egy professzionális, megnyugtató maszkot húzott. Kedvesen mosolygott, és úgy adta elő a banki konstrukciókat, mintha nem egy életre szóló adósrabszolgaságot, hanem ajándékot kínálna nekem. – Megoldjuk, Isaac, ne aggódjon. Pontosan az ilyen helyzetekre vannak a kiemelt hiteleink – mondta, miközben gépiesen tolta elém a bonyolult, apró betűs papírokat.

Én pedig, ahelyett, hogy kérdeztem vagy gondolkodtam volna, a depressziómtól és a bizonyítási vágyamtól elvakítva, gondolkodás nélkül aláírtam mindent. Kellett a pénz.

Őszintén szólva eléggé lelakott, omladozó és penészes volt az a faluszéli ház, amiben a családommal éltünk. Annak ellenére volt ilyen siralmas állapotban, hogy az apám korábban rengeteg időt és energiát fektetett abba, hogy valahogy komfortossá és lakhatóvá tegye a házat. De az ő merev, paraszti elképzelése a komfortról, az élhetőségről és a kényelemről merőben és mélyen eltért az én modern igényeimtől. Az apámnak már az a minimális dolog is elérhetetlen luxusnak számított, ami nekem a teljesen természetes volt.

Az apám szerintem nem szerette magát eléggé, vagy egyszerűen mélyen azt gondolta, hogy ő nem érdemli meg, hogy szép, modern lakása vagy tiszta háza legyen ebben az életben. Ezzel a torz, mártír gondolkodásmóddal és szegénységtudattal aztán tökéletesen egymásra találtak az anyámmal a házasságukban.

Az is egy megdöbbentő, makacs tény az életünkben, hogy bármennyire is görcsösen szerettek volna mindketten kitörni abból a nyomorúságos, régi szegény parasztházból, amelyben felnőttek, és amelyben leélték a fiatalságukat: végül soha, egyetlen lépéssel sem sikerült nekik a valódi kitörés. Tilly hitele lett volna az én bosszúm a múlt ellen, a bizonyíték, hogy én különb vagyok náluk. De a szülői korlátozás és a generációs szegénység mintái alól egyszerűen nem tudtak felszabadulni, és most, a banki papírokkal a kezemben éreztem, hogy én is pontosan ugyanabba a sötét verembe lépek bele...

6. FEJEZETRossz széria

Marvin izgatottan, szinte remegő lábakkal lépett be a Mirage kaszinó neonfényes kapuján. Este nyolc óra előtt járt, a füstös VIP-teremben már javában gyülekeztek a törzsjátékosok a nehéz posztóasztal körül. Igazi vegyes felvágott volt a társaság: akadt itt olyan, aki fekete kölcsönadásból és uzsorából élt, ült az asztalnál dörzsölt autókereskedő, puccos étteremtulajdonos, vagy éppen öltönyös, bukott bankár.

Marvin valakinek, egy igazi, megkerülhetetlen nagymenőnek érezte magát, amint belépett a terembe. Elöntötte a felsőbbrendűség mámorító érzése; az a tudat, hogy ő megteheti azt, hogy esténként ezreket elszórva itt múlatja az időt. Maga a luxus közeg és az osztók alázatos bánásmódja kiemelten fontos volt a sebzett lelkének. Itt végre elfogadták őt. Minden rejtett bunkósága és modortalansága ellenére roppant kedvesek, mézes-mázasak voltak vele.

A tejfelesszájú fejében persze egy zseniálisnak hitt stratégia motoszkált: szigorúan csak bizonyos ideig marad az asztalnál, két-három komolyabb partiból jól bezsebeli a nehézfiúk pénzét, utána pedig flegmán búcsút int a helynek. Ezen a napon is ezzel a hamis magabiztossággal vágott neki a játéknak. Előhúzott a zsebéből egy vastag köteg készpénzt, amit az első leosztás előtt azonnal súlyos zsetonokra váltott.

Az asztalnál a jéghideg Mr. Blank, Simon és még néhány ismeretlen, sötét arc üldögélt a homályban. Míg az osztásra várakoztak, fojtott poénok és korábbi nagy bukások színes anekdotái hangzottak el a szivarfüstben. Kisvártatva megérkezett a hivatásos osztó is, és profi, betanult mosollyal üdvözölte az egybegyűlteket. 1 és 2 dolláros vakokkal indult a No Limit Holdem játék.

Az első néhány kör könnyedén, szinte unalmasan ment végig a posztón. Marvin is megnyugodott egy kicsit, a szapora szívverése lassult, a kezdeti fojtogató izgalma pedig csillapodni kezdett. A következő leosztásban viszont hirtelen vadul felcsillant a szeme. Két 2-est kapott kézbe a nagyvak pozíciójában ülve.

Az osztó letette a flopot, a lapok sorban érkeztek az asztalra: egy 2-es, egy 3-as és egy 10-es. Marvin gyomra megfordult az adrenalintól. Lejött a kettes szettje, a három egyforma lap! Izgatottan, mereven ült a helyén, de a pókerarcot erőltetve, emelés nélkül, csendben továbbengedte a kört, hátha valaki belesétál a csapdájába. A sor végén ülő, kíméletlen Mr. Blank azonban nem teketóriázott: betolt egy tekintélyes emelést.

Erre már Marvin sem maradhatott tétlen. A torkában dobogott a szíve, de ebből kívülről semmi sem látszott: magabiztosan visszaemelt egy hatalmas összeget. A köztes, gyengébb játékosok riadtan, egymás után dobták el a lapjaikat a francba; ismerve Mr. Blank kőkemény stílusát, sejtették, hogy itt valami nagyon komoly leosztás készül.

A negyedik lap, a turn egy pikk hetes volt. Marvin úgy érezte, eljött a kivégzés ideje: jéghideg hangon bejelentette az All-in-t, és az összes pénzét középre tolta. Blank egyetlen másodpercnyi gondolkodás nélkül, gépiesen megadta.

A riverre, az utolsó felvonásra egy király érkezett. Marvin büszkén mutatta a kettes szettjét, de a következő pillanatban teljesen megszédült, és hirtelen forogni kezdett vele a füstös világ. Mr. Blank rezzenéstelen arccal csapta fel a saját lapjait: két 3-as feszült a kezében. Blank a magasabb, hármas szettjével az utolsó fillérig elvitte a gigantikus kasszát.

Marvin tehetetlen mérgében és megalázottságában azonnal újraváltott: a kezdeti 300 dollár helyett most egyetlen mozdulattal 600 dollárt rántott elő a zsebéből. Tovább folytatódott a kíméletlen játék. Marvin mint egy eszeveszett zombi ült az asztalnál: hol hatalmas, ideiglenes nyerőben volt, hol pedig kétségbeesetten, remegő ujjakkal kellett keresgélnie maga előtt az utolsó zsetonokat.

A társaságból elsőként Mr. Blank távozott. A viszonylag rövid idő alatt megkeresett, 500 dolláros tiszta haszonnal a zsebében, gúnyos mosollyal az arcán lépett ki a kaszinó nehéz ajtaján. Marvin feszülten, táguló pupillákkal figyelt minden egyes leosztást, de hajnali egy órára már mindössze egy szánalmas 20 dolláros zseton árválkodott előtte. A többiek sorra hagyták el a helyüket, míg végül a játék teljesen feloszlott.

Marvin a brutális bukástól szinte szédelegve, zsibbadt aggyal nehezen tért magához a székében. Értetlenül, üveges tekintettel bámult maga elé a koszos posztóra.

– Ez egyszerűen hihetetlen... Ez biztosan nem velem történt meg – mormogta a foga között, magányosan. – Bizonyára csak egy nagyon rossz napom van. De majd holnap... holnap kegyetlenül lecsapok rájuk.

Leverten, mint egy vert sereg, vánszorgott ki a kaszinó épületéből. Beült a hitelre vett, fekete hetes BMW-jébe, és a motor bőgésével elhajtott a helyszínről. Hazafelé a sötét úton végig azon morfondírozott a kormányt markolva, hogy másnap délután kettőkor nyit a konkurens Royal kaszinó, és ott szépen, elegánsan visszavág ezért a mocskos estéért. Ezekkel a kényszeres gondolatokkal feküdt be a ágyába, miközben a lelkét mardosta a súlyos lelkiismeret-furdalás: hiszen azon az egyetlen éjszakán több mint 2000 dollárt bukott el a semmibe.

Fogalma sem volt a szerencsétlennek, hogy a pusztító érzelmi hullámvasúton, tiszta dühből emelt, vagy éppen dobta el a lapjait. A valódi matematikai tudatosságnak és a logikának semmi köze sem volt a játékához. Nem ismerte a kőkemény statisztikát, pláne nem számolta ki fejben a százalékos esélyeket a turn előtt. „Egyszerűen bemondok magamban egy lapot, és az jönni fog!” – ez volt a primitív felfogása és az indoka annak, hogy ő mindig tiszta „érzésből” játszik.

Azt a profi igazságot sem értette soha, amikor a dörzsöltebb játékostársai gúnyosan azt mondták neki a háta mögött: „Ez a Marvin... ez megadja mindig.” Természetesen arra gondoltak, hogy amikor a matematikai számítások szerint szinte semmi esélye sem volt a győzelemre, Marvin dacból akkor is vakon megadta a legnagyobb emeléseket is, mert szentül hitte, hogy az ő kiválasztott lapja úgyis le fog jönni a riverre. Imádta, szinte szexuális kielégülést nyújtott neki az az érzés, amikor nagyon nagy hátrányból, csodával határos módon győztesként keveredik ki egy-egy partiból. Csak az az egyetlen, apró logikai kérdés nem fordult meg soha a beszűkült fejében: hogy egyáltalán mi a viharért kell neki állandóan ilyen hatalmas hátrányokba keverednie?

Miután másnap délelőtt Marvin a pánikban, izzadtan összekaparta magát az ágyból, hirtelen elővette a polcról a poros pókerkönyvét, és lázasan tanulmányozni kezdte az ábrákat.

– Ez az! – kiáltott fel a magányos szobában. – Megvan! Megvan az új, tévedhetetlen stratégia, amellyel ma délután csontig levágom az asztalnál ülőket!

Alig várta, hogy végre indulhasson a kaszinóba; de az óra mutatója elviselhetetlenül lassan vánszorgott előre. Mielőtt odaért volna, egy bankautomatánál az utolsó tartalékaiból magához vett kerek 4000 dollár készpénzt, hogy legyen elég súlyos muníciója az asztalhoz. A Royal VIP-szekciójában egyetlen váltásnál legfeljebb 1500 dollárt lehetett zsetonra váltani.

A délutáni nyitáskor Marvin már ott toporgott az asztalnál feszülten, majd azonnal kikért magának egy pohár nehéz vörösbort, hogy a szesztől kellően ellazuljanak a görcsös idegei.

Sorban érkeztek a dörzsölt játékpartnerek: Ziki, Fraser, Fernandez, Mustafa, Mr. Blank, és végül a sötét tekintetű Barzani, a kurd nehézfiú is, aki az Iraki Külkereskedelmi Attasé magasztos szerepét vallotta magáénak az éjszakában. Marvin a bosszúvágytól fűtve azonnal a maximális egyszeri váltást kérte: 1500 dollárnyi zsetont tornyozott fel maga előtt. Mindenre esztelenül bement, minden vacak lappal flopot akart nézni, csak hogy valahogy revansot vegyen a tegnapiért. Semmi sem volt túl drága neki. Kifejezetten a flush draw-kat, vagyis a színhúzó lapokat kedvelte, amelyeknél óriási kockázat volt, hogy a hiányzó lapok vajon megérkeznek-e a turnön vagy a riveren. Előre, vakon emelt az ilyen kétes esetekben is.

Ez történt pontosan abban a drámai partiban is, amikor a kötekedő Fernandezzel akadt össze. Fernandez világéletében a tuti, betonbiztos lapokat szerette, viszont ha sokat ivott, hajlamos volt teljesen elveszíteni a fejét, és ilyenkor értelmetlenül, agresszívan kezdett el játszani. Rengeteg alkoholt döntött magába, és aznap is már csontrészegen érkezett a Royalba. Olykor vállalhatatlan, bicskanyitogató stílust engedett meg magának, a többi játékos sem kedvelte túlságosan a jelenlétét.

Marvin a kezében egy káró 3-assal és egy káró 5-össel nyitott. A flopon az osztó azonnal lepakolt két kárót, így megvolt a flush draw, a színhúzó. Marvin szinte hallotta a saját szívverését a fülében, érezte ahogyan elönti az agyát a vér, és azonnal emelt. Fernandeznek top párja volt a kezében, így dühösen tartotta a tétet. A turnön nem változott az állás, nem jött újabb káró, de a feszültség a tetőfokára hágott: bekerült az összes pénz a posztóra. Fernandez előtt már mindössze 150 dollár maradt az asztalon, így ketten azonnal all-inbe kerültek.

A riveren az osztó még egy utolsó kárót tett le! Marvin elégedetten, pimaszul dörzsölgette a tenyerét az asztalnál. Ahogy húzta magához a pénzt, a ködös agyában már azon gondolkodott, hogy a zsebében lapuló sárga csekkeket és adósságokat most végre mások elveszített pénzéből fogja büszkén befizetni.

A játék vérszomjasan folytatódott tovább. A következő leosztásban egy pikk 2-es és egy pikk 5-ös landolt a nagyvak pozícióban Marvin előtt.

„Tökéletes, verhetetlen lapok...” – gondolta magában Marvin a mámortól elvakítva, majd kisvártatva flegmán kért az egyik felszolgálólánytól még egy pohár italt.

A vele szemben ülő, dörzsölt öreg Mustafa közben két ászt szorongatott a kisvakban. Mustafa az asztal felett önfeledten, széles mosollyal szivarozott, és a falon lévő nagy plazmatévén zajló élő teniszmeccsről diskurált hangosan a többiekkel, hogy teljesen félrevezesse a gyanútlan társaságot. Néhányan azonnal hozzá is szóltak a témához, és fennhangon méltatták a teniszezőket, mivel épp egy kiemelt nemzetközi mérkőzés zajlott; a sport látványa kissé el is vonta a figyelmet a kártyákról. Marvint ez a duma kifejezetten idegesítette, s eközben így mormogott magában: mi a fenének pofáznak, mi a büdös élet lehet fontosabb ezen a világon, mint maga a pókerjáték?

A többiek komótosan, jéghideg arccal vették fel a lapjaikat, és sorban megadták az első alaptétet. Zak közben zsíros szendvicseket rendelt magának a pincérnőtől, és egy unott mozdulattal bedobta az értékelhetetlen, gyenge lapjait a pakliba.

Az osztó végül felcsapta a flopot: pikk 3-as, pikk 4-es és egy káró 9-es.

Marvin gondolatban elégedetten dörzsölgette a kezét a fojtogató csendben: ettől a leosztástól jobb lapokat a sorstól nem is kaphatott volna! A kezében lévő pikk 2-essel és 5-össel, valamint az asztalon lévő pikk 3-assal és 4-essel tiszta pikk sor-színhúzója (Straight Flush Draw) lett.

Az öreg Mustafa magabiztosan emelt a kisvakból a két ászára alapozva, amit Marvin szinte azonnal tartott, és még néhányan megadták mögötte a tétet. Többen azonban ijedten kiszálltak a buliból, mivel számukra kifejezetten veszélyesnek és kiszámíthatatlannak ígérkezett ez a leosztás. Marvin teljes nyugalmat erőltetett a tejbetök képére, de a nyaki ütőerén tisztán látszott a szapora pulzusa a feszültségtől. Végül is pontosan ezért az elmebeteg érzésért volt itt esténként: a tiszta kockázatért, a győzelem vad izgalmáért és azért a hamis elismerésért, amelyet a nyertes partik végén bezsebelhetett a bűnözők között.

Persze végtelenül hízelgett a hiú lelkének az osztók és a csinos felszolgálólányok alázatos kedvessége is, de Marvin ostobán, vakon azt hitte, hogy ez a tisztelet a saját csodálatos személyiségének szól, és véletlenül sem annak a töménytelen mennyiségű készpénznek, amelyet napról napra esztelenül odahordott a kaszinó asztalára. Viszont kétségkívül a játék eme állatias izgalma volt a leglényegesebb a létezésében. Különösen az a szent pillanat, amikor artikulálatlan hangon All-in-t jelenthetett a nehézfiúk arcába.

A negyedik lap, a turn egy pikk ász volt. Mustafának kifejezetten jól feküdt ez a lap, hiszen megvolt a kíméletlen ászdrillje, azaz a három ásza, bár a pikk szín miatt néhány sötét felhő azonnal beárnyékolta az öreg homlokát. Ettől függetlenül Mustafa betolt egy újabb hatalmas emelést, hogy mutassa a három ász által sugárzott abszolút dominanciáját az asztalnál.

Marvin azonban szinte egyetlen másodperc gondolkodás nélkül, pofátlan könnyedséggel megadta. Hogyne adta volna meg? Hiszen a pikk ásszal lejött a pikk sora! A kezében lévő pikk 2-es és 5-ös, valamint az asztalon lévő pikk 3-as, 4-es és ász által övé volt a nuts, vagyis a verhetetlen straight flush (sor-szín)! Innentől kezdve matematikai képtelenség volt legyőzni őt.

A többiek a turn után természetesen azonnal eldobták a meggyengült kártyáikat, és a két nagypályás hatalmas hívásait látva inkább teljesen elfordultak az asztaltól, vissza a tévé felé. A teniszmeccs hirtelen sokkal izgalmasabbnak tűnt számukra, annak ellenére, hogy a kedvenc honfitársuk éppen egy kifejezetten közepes, siralmas teljesítményt nyújtott a pályán. Ezt a kártyások csípősen, káromkodva szóvá is tették a pultnál; legalább volt kire kitolniuk a saját elbukott pénzük miatti belső frusztrációikat.

A riverre érkezett az utolsó lap: még egy Ász.

Hihetetlen, monumentális, horrorisztikus összecsapás alakult ki a zöld posztón. Mustafa kezében ott volt az ászpóker (négy darab ász), Marvin kezében pedig a tiszta straight flush (pikk sor-szín az ászig). Mustafa a négy ász birtokában öntelten, széles vigyorral hívott egy hatalmas, megsemmisítő összeget, mire Marvin jéghideg hangon azonnal betolta az all-int. Mustafa a négy ásszal a világ összes kincsét megadta volna, így természetesen azonnal bemondta a megadást.

– Mije lehet?! Hát mi a büdös picsa lehet nála?! Nem hiszed el, bazmeg! – üvöltött fel és háborodott fel teljesen vörös fejjel az öreg Mustafa, amikor Marvin gúnyos mosollyal az arcán felcsapta a pikk sor-színét.

Marvin elégedetten, a győzelmi mámortól fűtve a telefonjával azonnal lefényképezte a felfordított, megalázó lapokat a posztón.

– Én ezt nem hiszem el... ezt nem hiszem el – mondogatta Zak kerek szemekkel, miközben a többiek is teljesen elképedve, megfagyva nézték a hihetetlen asztali mészárlást.

Többen azonnal felálltak a székeikből, és némán elsétáltak a bárpulthoz, hogy nehéz italokat kérjenek a pultostól, és kapjanak egy kis lélegzetvételnyi szünetet a sokk után.

A gigantikus győzelem után néhány csendesebb, dögunalmasabb parti következett a Royalban, amelyek azonban Marvin kiégett idegrendszerének már egyáltalán nem adták meg azt a megszokott, vad adrenalinlöketet. Így Marvin, ahelyett, hogy felállt volna a hatalmas nyereménnyel a zsebében, tovább folytatta az ész nélküli, függő játékát: minden egyes vacak lappal a kezében esztelenül flopot akart nézni. Ez a ragadozó kaszinóvilágban hosszú távon soha, senkinek nem jött még be, de Marvin szentül meg volt győződve, hogy neki aztán sikerül.

7. FEJEZETIrány az ingatlanpiac

Art azonnal kapott a mocskos lehetőségen, hogy mások pénzét gátlástalanul befektetve, munka nélkül zsírosra kereshesse magát a Ashford-i lakópark-beruházáson. Miután Leon közvetítésével összeismerkedett Harmmal, teljesen elvakította a férfi látványa: Harm láthatóan roskadásig volt tömve dohánnyal, a külsőségeiben pedig egy magabiztos, megnyerő üzletember képét mutatta.

Kívülről nézve bárki számára teljesen világos és egyértelmű volt, hogy Art egy olyan veszélyes irányba indult el az életben, ahol a lehető legkevesebb fizikai erőfeszítéssel, a legnagyobb haszonnal akart gyors készpénzhez jutni. Egy olcsó motivációs előadó a színpadról még talán egyet is érthetne vele – mármint azzal a hangzatos alapelvvel, hogy „ne te dolgozz a pénzért, hanem a pénzed dolgozzon érted”. Igen, egy bizonyos szint után ez valóban egy nagyon jellemző ismérve az igazán gazdag, dörzsölt embereknek.

A kettő közötti óriási különbség viszont szinte csak a szakavatott, éles szemek számára érzékelhető: ez pontosan olyan, mint a torz egoista ember és az egészséges önbecsüléssel rendelkező személy közötti szakadék. Art egyértelműen az előbbi, a betegesen egoista kategóriába tartozott. A pénzhez való belső viszonya már a kezdetektől fogva ezer sebből vérzett odabent. A puszta haszonlesés és az a túlzott mértékű, rabló kamat, amellyel nap mint nap dolgozott az adósaival, nyugodtan nevezhető tisztességtelen haszonszerzésnek. Hiába hoztak ezek a sötét ügyletek néha komoly, vaskos bevételeket, a megszerzett dollárokat Art nagyrészt soha nem tudta megtartani a zsebében. Mindig azonnal el kellett szórnia őket valami hosszú távon teljesen értéktelen, hivalkodó dologra. Valójában múlandó élvezeti cikkekről, luxuslimuzinokról és drága rongyokról volt szó, nem pedig időtálló, valódi befektetésekről.

Másrészről a befektetései csillapíthatatlan kapzsiságából fakadóan főként elmebeteg, rendkívül magas kockázatú ügyletekből álltak. Így a józan ész számára nem nehéz belátni, hogy ezekben a körökben nagyságrendekkel magasabb volt a pénz teljes elvesztésének a reális esélye, mint a valódi nyereség termelése. Összességében elmondható, hogy a racionális, hideg mérlegelés teljes hiányában Art szeme előtt éjjel-nappal kizárólag a csillogó dollárjelek lebegtek. Ilyen módon a pénz kíméletlenül uralkodott felette, és esélye sem volt arra, hogy valaha ő uralja a saját pénzét.

Bármennyire is utálják a tömegek a sikeres gazdagokat vagy a dörzsölt zsidó kereskedőket, az ő legfőbb, irigylésre méltó ismérvük pontosan az, hogy képesek vaskézzel uralni a saját primitív ösztönlényüket – és ezáltal képesek hosszú távon uralni a pénzt is. Aki viszont érzelmileg negatívan, görcsösen áll a vagyonhoz, vagy akár rejtett félelemmel tekint rá, az biológiailag képtelen uralni és megtartani azt. Ez utóbbit, mármint a belső félelmet egyébként pofonegyszerű kimutatni egy emberen: elegendő az illető kezébe adni egyetlen tömött szatyornyi készpénzt, és a testbeszédéből, a pánikszerű reakcióiból rögtön tisztán kitűnik a rettegése.

Harmot Art az építőiparban utazó León keresztül ismerte meg, aki mondjuk úgy, elég dörzsölt volt a piacon, mivel az évek során magára szedett egyet s mást a sárban. Leon egy klasszikus, simlis, kisstílű üzletember volt, aki olcsó építőipari brigádokkal zsonglőrködött a telepeken, és egyáltalán nem riadt vissza attól, hogy a világon mindenkit gátlástalanul lehúzzon. Képes volt mindkét irányban kíméletlenül megrövidíteni a partnereit: pofátlanul átverte a gyanútlan megrendelőit, és ezzel egy időben a kiszolgáltatott alkalmazottaitól is ellopta a napi bért. Éppen ezért egyáltalán nem volt ritka eset a pályafutásában, hogy félbemaradt, szétvert építkezésekről tűnt el, mint szürke szamár a ködben, miután előre felmarkolta a gyanútlan tulajdonosoktól a vaskos előleget. Ugyanígy járt el a fantomlakásokkal is: miután zsebre vágta a vevők pénzét, hirtelen „elfelejtette” a hivatalos papírokon és a földhivatalnál rögzíteni az egész ügyletet.

Harm azonban ettől a kisstílű, piti szinttől nagyságrendekkel komolyabban és agresszívabban nyomta az ipart az éjszakában. Jóval nagyobb szabású volt az a kamu és az a légvár, amit a balekok előtt előadott. A Ashford-i beruházás koncepciójára, a látványtervekre és a marketingre komoly energiát és adott esetben rengeteg pénzt áldozott a háttérben. De természetesen itt sem volt szó semmi másról, mint egy teljesen valótlan, fiktív üzletről, álcázott, bonyolult ügyletekről és a naiv befektetők módszeres kifosztásáról.

Harm egy klasszikus, jéghideg szociopata volt. Az ő eltorzult gondolkodásmódja szerint a világban a javak és a pénz mennyisége szigorúan véges; így a beteg agyával kizárólag abban a parazita logikában tudott létezni, hogy erőszakkal vagy csalással elszedi a másik embertől mindazt, amivel az rendelkezik, és így képes uralkodni felette. Már maga az alapelv is egy torz hazugság, miszerint a világ javai végesek lennének, és az is, hogy az általa kitalált üzlet egy tisztességtelen, rabló cserére épült.

No de mit is várhatnánk egy olyan figurától, aki nemrég szabadult a fegyházból, a kóter falai között csak részlegesen, torzan látott rá a világ működésére, és a saját nyomorúságos, szegényes gyerekkorát tiszta szívből megutálva, most mindenáron, akár hullákon átgázolva is egy gazdag, csillogó életre vágyott? Harm a saját emberi értékét és a belső űrt kizárólag a külsőségek mentén próbálta görcsösen visszaigazolni: méregdrága luxusautók, könnyen kapható, gyönyörű nők és ujjnyi vastag, csillogó aranyláncok kíséretében.

Art a naivitásában persze nem is sejtette, hogy Harm és a dörzsölt Carlo valójában együtt, a börtöncellájuk nyirkos falai között, a kóterben eszelték ki ennek a fiktív luxuslakóparknak az egész zseniális ötletét. És azt sem sejtette, hogy a folyamatosan, magas kamatra felvett magánkölcsönökből finanszírozzák a napi luxuséletvitelüket.

A bűnözői képlet végtelenül egyszerű volt: olcsó pénzen, és ami a legjobb, tisztán mások pénzén megvásárolják a várostól távol eső, teljesen értéktelen, mocsaras mezőgazdasági területeket, majd a gyanútlan emberektől felvett hatalmas kölcsönöket egyszerűen jelzálogként ráterhelik ezekre a senki földjének számító területekre. Így a hatóságok számára kevésbé feltűnő a dolog, az ügyfeleket pedig simán átverik: a telkek ugyanis a valóságban soha, semmilyen körülmények között nem kerülnek belterületi átminősítésre a hivatalban, és az idők végezetéig sem fog épülni itt semmilyen luxuslakópark. Az „egy bolond százat csinál” klasszikus esete érvényesült itt is. Vagy finomabban fogalmazva: ha egy számunkra hitelesnek tűnő, tekintélyes személy a nevét adja egy orbitális baromsághoz, akkor hajlamosak vagyunk mindenféle vizsgálat vagy ellenőrzés nélkül, azonnal kész tényként elfogadni annak a személynek a hazugságát. Jelen esetben a mohó balekok és befektetők egymásnak adták a kilincset Leon irodájában, és közösen építettek egy gyönyörű, hatalmas, színes légvárat a semmire.

Ebbe a ragadozó körbe kapcsolódott be most Art is. A kapzsi szemei előtt már tisztán megjelent a kép, ahogyan ő megbecsült, milliomos telektulajdonosként büszkén sétál végig az épülő lakópark sugárútjain. Ráadásul a dolog legszebb része az volt, hogy ebben az egészben egyetlen árva cent sem a saját vagyonából származott volna: az egyetemi és kisvárosi ismerőseit felbuzdítva, az ő pénzüket kockáztatva, kényelmesen, karosszékben ülve juthatott hozzá a saját zsíros tulajdonrészéhez.

Artban tehát a felszínen a „jó szándék” és a segítőkészség maszkja munkálkodott, és feltétlen, vak bizalmat szavazott olyan nehézfiúknak, akiknek a közelébe sem szabadott volna mennie. Ez a katasztrofális tulajdonsága – hogy szándékosan szemet hunyt a valóság felett, és végtelenül lazán kezelt olyan veszélyes dolgokat, amelyekre bármelyik tanult, dörzsölt üzletember azonnal üvöltő, intő vészjelként azonnal észrevett volna –, ez a gyermeki, éretlen viselkedés egyszerűen Art mérhetetlen ostobaságáról és vakságáról tett tanúbizonyságot. Az, hogy a bűnözőknek ilyen túlzott bizalmat szavazott, természetesen abból is származott, hogy semmiféle önismerettel és valódi emberismerettel sem rendelkezett. Addiktív, függő módon egyáltalán nem tette mérlegre a másik ember rosszra és a bűnre való fogékonyságát, hanem feltétel nélkül, hálásan benyelte azt a töménytelen mennyiségű alvilági szemetet, amivel telebeszélték a hiszékeny fejét. Joggal mondhatjuk, hogy Art személyisége és érzelmi intelligenciája rendkívül fejletlen volt, és ennek a vakságnak a legkisebb köze sem volt a veleszületett magas intelligenciájához, vagy a reáltudományok terén szerzett egyetemi jártasságához.

Ami leginkább jellemezte őt ebben a fojtogató helyzetben, az az volt, hogy ő csak adott és hozta a tőkét, de cserébe soha semmilyen jogi garanciát vagy biztosítékot nem kért. Vakbuzgó módon bízott abban, hogy a dörzsölt börtöntöltelékek tisztességesek lesznek vele szemben a végén, és úgy gondolta, minek is a hivatalos papír, felesleges húzni vele a drága időt az ügyvédeknél. Így történhetett meg az a csoda, hogy Art több kisvárosi barátja is óriási örömmel adott át neki hatalmas összegeket készpénzben: mivel Art a saját nevében, személyesen vállalt teljes anyagi kezességet és felelősséget a pénzük biztonságáért. Viszont ezt a hatalmas felelősséget jogilag egyáltalán nem fedezte le és nem hárította tovább szerződésben Harmékra.

Szóval Art egy elképesztően veszélyes, teljesen egyoldalú, öngyilkos helyzetbe keveredett a piacon. Miután gépiesen leszállította a barátai dollárezreit a maffiózóknak, saját akaratából előlépett a projekt hivatalos, büntethető strómanjává – és ami a legszörnyűbb, hogy mindezt önszántából, büszkén tette meg.

Vajon mi a vihar vitte rá erre a tiszta őrültségre? A könnyű pénz ígéretén kívül volt odabent egy sokkal nyomósabb, fájdalmas belső hajtóereje: Art mindenáron tartozni szeretett volna valahová, valakikhez ebben az idegen világban. Végtelenül jól néztek ki a csillogó luxusautók, a lenge ruhás, dögös csajok Harm környezetében, és ez az egész éjszakai, alvilági életvitel a maga könnyed, gátlástalan lazaságával elképesztően bejött a szürke lelkének. Igazából emiatt a hamis státuszért volt képes teljesen feladni önmagát és a józan eszét ebben a helyzetben, és a saját kapzsisága miatt vált a bűnözők legkiszolgáltatottabb bábujává.

Egy alkalommal Artnak mégis sikerült felhajtania egy komolyabb céget, a Rosebud Commercial Investmentet, amely hasonló nagyszabású ingatlanberuházásokban voltak érdekeltek a fővárosban. A dolog legsúlyosabb része az volt, hogy Art ekkor már szentül hitt a saját maga által kreált baromságokban és hazugságokban; éppen ezért a betanult szövege elképesztően meggyőzően és magabiztosan hangzott a telefonvonalban. Az RCI nevű cég ügyvezetője egy Peter nevű, dörzsölt üzletember volt, és a második telefonos egyeztetés után Artnak sikerült elérnie egy exkluzív, személyes találkozót.

A helyszín nem volt más, mint a pazar luxusáról és a lenyűgöző kilátásáról híres, belvárosi Central Hotel legfelső szintje. A hotel hatalmas üvegablakaiból lélegzetelállító kilátás nyílt a várost kettészelő, mély folyóra, amely fizikailag és társadalmilag is élesen megkülönböztette az északiak és a déliek életterét. A korábbi években ez egy sokkal brutálisabban érezhető gazdasági határvonal is volt, egyértelműen az Északiak javára. Valahogy sokkal jobban prosperáltak az Északi part lakói, ez az egekbe szökő ingatlanárakból és a tiszta lakókörnyezetből is azonnal meglátszott. Ott húzódtak az elit kerületek, a diplomatanegyed és a zárt luxusapartmanok; vagy a hegyoldalba épült, erdőszéli privát villák, amelyekről már messziről, még az avatatlan szemek számára is tisztán látszott, hogy súlyos dollármilliókba kerültek.

Art legnagyobb döbbenetére a Central Hotelbeli megbeszélésen maga Gerson államtitkár is személyesen megjelent – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt a magas posztot legfeljebb az előző politikai ciklus alatt tölthette be. Mindenesetre a jelenléte és a neve elképesztően emelte a simlis csapat fényét és hitelességét az asztalnál.

A fontos üzleti tárgyalás idejére persze a nehézfiúk nyakából azonnal lekerültek a súlyos, giccses aranyláncok; a csapat megpróbált a lehető legprofibb, legletisztultabb, üzleties arculattal és drága öltönyökkel előállni a tőkések előtt. A világon ugyanis mindig a legjobb, legtökéletesebb átverés az, amikor egy látszólag feddhetetlen, köztiszteletben álló, hiteles embert állítanak a piramis élére, és az ő nevére, az ő arcára építik fel a teljes kommunikációt. Teszik ezt ma is rengetegen a nagyvilágban, a nagypolitikában is ez az egyik legfontosabb, bevált eszköz – a hivatásos csalók világában pedig a megtévesztés és a manipuláció legalapvetőbb, kötelező szabálya.

Eleinte persze ezek a figurák elképesztően „frankók”, vagy másként mondva teljesen egyenesek veled: pontosan azt teszik és azt fizetik, amit az elején mondanak, de szigorúan csak addig a pontig, amíg kicsi a tét az asztalon. Amint már nem a szánalmas aprópénzről és a morzsákról van szó, hanem megérkeznek a milliók, máris jön a pusztító csattanó, és a csapda bezárul.

Art beszűkült fejében ekkor még csak ötletszinten sem fogalmazódott meg az a kőkemény igazság, miszerint az emberek – pontosan úgy, mint a piaci mérlegek – mind terhelhetők egy bizonyos határig. Vagyis hogy létezik egy pontos, kritikus összeg, amely felett már a legbecsületesebbnek tűnő ember sem bírja ki a kísértést, és gondolkodás nélkül zsebre vágja a tőkét, majd eltűnik a föld színéről. Mindenesetre Art a maga vak, gyermeki hitével még szentül bízott abban, hogy itt a mocsárban bizony egy valóságos luxuslakópark fog felépülni, úgy, hogy kő kövön nem marad a Ashford-i részen. Ennek a vak, elmebeteg hitnek köszönhetően hatalmas lendülettel és izzadva próbált újabb és újabb embereket meggyőzni a környezetében, úgy hogy egy elképesztően fényes, milliomos jövőt festett le nekik a sötétben...

8. FEJEZETÖrvény

A lelkemet fojtogató, lehúzó érzelmek miatt ekkor már egyáltalán nem tudtam koncentrálni a munkámra. Az IT-s vállalkozásom napi szinten felmerülő költségeit csak úgy tudtam egyenesben tartani, hogy innen-onnan, kétségbeesve fizetgettem be a számlákat. Pedig a havi tiszta bevételeim elérték a kerek tizenötezer dollárt – ami egy normális embernek a tisztes jólétet jelentette volna. Nálam mégsem volt semmiféle előrelépés. Ehelyett úgy éreztem magam, mintha bedobtak volna egy koszos lefolyóba, ahol egy láthatatlan, fekete erő folyamatosan, kíméletlenül húz lefelé a mélybe.

Hogy pontosan honnan és mikor indult el a pénzügyeimnek ez a katasztrofális megcsúszása, azt már magam sem tudom felidézni. Egy folyamatos, csúszós lejtőn álltam, és a zsigereimben éreztem, hogy nincs megállás. Egyre gyorsabban csúsztam lefelé, és már teljesen képtelen voltam megkapaszkodni.

Mivel Art barátomnak az esztelen ingatlanügyletek és a Ashford-i légvárak miatt már teljesen kimerültek a saját készpénztartalékai, az ő sürgető javaslatára felkerestem egy másik helyi nehézfiút: Nagy Christ. Chris a nevéhez méltóan egyáltalán nem volt egy egyszerű eset az éjszakában. Több legálisnak tűnő vállalkozással, de legfőképpen kiterjedt, sötét alvilági kapcsolatokkal rendelkezett a városban. Érdekes módon ő is imádta a pókert, így egyben elég színes, hangos figurája volt a kaszinóknak – viszont az a fajta kőkemény határozottság és jéghideg nyersesség, ami egy igazi, kíméletlen uzsoráshoz illik, egyértelműen és fenyegetően sugárzott belőle.

Nagy Chris valóban professzionális, aktív tevékenységet végzett ezen a sötét területen, és mondhatni, elképesztően sikeresen fosztotta ki a bajba jutott embereket. Mindig patikamérlegen mérte fel a reális kockázatokat, és szigorúan figyelembe véve a felajánlott fedezetet, bármikor szívesen adott gyors kölcsönt – természetesen gyilkos kamatokért cserébe.

Így esett, hogy tőle is sikerült hirtelen egy komolyabb összeget, kerek tizennégyezer dollárt kapnom készpénzben, hogy a fuldokló cégemet valahogy egyenesben tartsam. Akkor, abban a szorult pillanatban egyáltalán nem számoltam azzal, hogy ez a brutális uzsorakamat mit fog okozni a mindennapi pénzáramlásomban. Mivel a cégvezetést soha nem terveztem meg tudatosan, így persze nem láttam meg azt a húsbavágó igazságot sem, hogy ezzel a lépéssel ismét egy sokkal mélyebb, pusztítóbb örvénybe taszítom magam.

A kölcsön fedezete a családi házam volt. Az a ház, amelyet egyébként már így is komoly bankhitel terhelt. Aláírtuk a papírokat Chris irodájában, de a zálogszerződést végül okosba’ nem adtuk be a hivatalos ingatlan-nyilvántartásba – nehogy az elsődleges bank tudomást szerezzen a dologról, és azonnal felmondja az alaphitelemet.

Mindenesetre azt a tátongó pénzügyi szakadékot, amely szörnyetegként megpróbálta benyelni az akkori céges tevékenységemet és eltüntetni engem a föld színéről, ezzel a tizennégyezer dollárral sikerült néhány hétre áthidalnom.

Akkoriban még egyáltalán nem volt világos számomra a saját belső működésem: az, hogy a lelkemben cipelt feldolgozatlan bánat, a gyász és a depresszió milyen óriási mértékben járul hozzá a külső világom és a sorsom alakulásához. Tulajdonképpen a romokban lévő belső világom tükröződött a valóságban. A lehúzó, örvénylő, nehéz érzelmeim mentén a pénzügyeim is pontosan ugyanebbe a lefelé tartó, feneketlen mélységbe rántották magukkal az életemet.

Mit tettem volna, ha ezt a spirituális és pszichológiai igazságot akkor, abban az elsötétült elmeállapotban tudtam volna? Ez egy jó kérdés. Én csak a túlélésre játszottam; görcsösen kerestem a gyors megoldásokat egy adott, elviselhetetlen helyzetből, és mindent megragadtam az akkori, beszűkült tudásom szerint. Sajnos az ilyen irányú, kapkodó törekvéseim pontosan az ellenkező eredménnyel jártak. Összességében a tartozásaim szintje és a havi pénzáramlásom egyetlen centtel sem lett jobb – a Chris-féle tőke csak egy átmeneti, hazug lélegzetvételnyi szünetet biztosított.

Bizonyára nagyban hozzájárult ehhez a katasztrófához az is, hogy azt a családi házat, amelyet korábban örököltem, elképesztő luxusszinten újítottam fel közösen a feleségemmel. Mert ugye én, a büszke családfő, mindenáron a legkényelmesebb, legirigyeltebb lakóhelyet szerettem volna biztosítani a családomnak a faluban. A probléma csak az volt, hogy mindezt az utolsó szögig hitelből finanszíroztam.

Szóval nálunk szó szerint hitel volt hitel hátán. Ott feszült a nyakunkon a hatalmas ingatlanhitel, mellette a céges banki hitel, a tetejében pedig ez a friss alvilági uzsorakölcsön. Amit csak lehetett halmozni ezen a téren, azt én büszkén egymásra pakoltam. Ezek a terhek egymásra voltak rakódva a mindennapjainkban, mintegy fizikai hullámként szuperponálódva, felerősítve egymás pusztító erejét. Elképesztő, hogy milyen elmebeteg havi törlesztőrészleteket kellett kitermelnem, és a költsgeket még két vadonatúj autó hitele tetézte, növelve a pénzügyi tébolyt.

De mi szentül hittük, hogy mi aztán tudjuk, hogyan kell nagylábon élni! Ezekben a felelőtlen, mutatós ügyletekben tökéletes, cinkos partnerem volt a feleségem is. A kettőnk tudatlansága így a négy fal között félelmetes módon megsokszorozódott, a közös hülyeségünk pedig a négyzetre emelkedett. Tulajdonképpen a gátlástalan, felelőtlen költekezésünk csakis azért létezett, hogy kifelé, a szomszédok felé görcsösen mutassuk: nekünk mink van! Az, hogy a külvilág szemében látszólagos jólétben és luxus kényelemben legyünk, mindennél fontosabb törvény volt számunkra.

Ilyen módon a lakáshitel – amelyből ráadásul a hülyeségem tetőpontjaként kerek tizenhétezer dollárt kölcsönadtam valaki másnak –, a céges banki hitel, amiből a házat esztelenül újítottuk fel harminckétezer dollár értékben, és végül a Nagy Chris felé fennálló tizennégyezer dolláros uzsoratartozásom összességében olyan brutális terheket rótt rám hónapról hónapra, hogy az alkalmazottaim bére és a hitelek kifizetése után a végén már alig maradt tiszta pénzünk a mindennapi kenyérre.

Valójában halvány gőzöm sem volt a valódi, tudatos cégvezetésről; arról, hogy egyáltalán milyen stratégiai tevékenységek alkotnak egy sikeres vállalkozást. Fogalmam sem volt, hogyan tudnám legálisan növelni az árbevételemet, mivel a mindennapjaimban már csak az egyik napról a másikra való nyomorúságos túlélés volt az egyetlen cél. Mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem láttam a pályát – de nagyon nem. Kifelé, a külvilág felé viszont büszkén azt kommunikáltam a magabiztos álarcom mögül, hogy én vagyok a környék királya, a mindentudó IT-s zseni, aki mindenhez is tökéletesen ért.

Odáig jutottam, hogy a csillogó céges irodámba, ahová reggelente bejártam, már főként csak azért mentem be, hogy valahogy elüssem az üres időt. Menekültem otthonról. Addig sem kellett a fejemet feszítő, valóságos gondjaimmal foglalkoznom, és addig sem kellett a pénzről vagy más kínos dolgokról veszekednem a feleségemmel.

Egyszerűen fizikai hányingerem volt az egész elrontott életemtől, a munkámtól, és a feleségemmel való megromlott kapcsolatomtól is. Borzasztó, mázsás nyomásként nehezedett rám minden egyszerre: a gyerekekért viselt felelősség, a tönkrement házasság és a fojtogató pénzügyek. Minden egyes percben tiszta szívből elvágyódtam ebből az egészből, de nagyon. Máshol akartam lenni. Messze, örökre kiszakadva ebből a poros, vidéki helyből, és ebből a penészes, bűzös élethelyzetből, amely teljesen elsorvadt odabent, és most itt aszalódik tehetetlenül a feledés polcán.

9. FEJEZETTöréspont

Mivel Art az éjszakában egyre nehezebben jutott hozzá a kihelyezett pénzeihez, és a havi törlesztőrészletek sem érkeztek meg egy idő után a bankos balektól, Eddytől, nem maradt más választása, mint újabb, gyanútlan embereket felkutatni, akiktől valahogy betömheti a tátongó pénzügyi réseket. Ezek a rések kezdetben egészen kicsinek tűntek, de ahogy teltek a hetek, már egy feneketlen, sötét szakadékra kezdtek hasonlítani.

Ilyen kétségbeesett formában talált rá a városban három naiv barátra: Ralfira, Edmondra és Frenkyre. Ez a három szerencsétlen figura rendszerint éjjel-nappal együtt lógott, és céltalanul, dologtalanul ütötték el az időt a helyi bárokban. A családi örökségből és némi alkalmi munkából nagy nehezen összegyűjtött tiszta készpénzükre most Art vetett szemet a háttérben, hogy a feje felett felhalmozott, fojtogató hátralékokat valahogy rendezni tudja Harmék felé.

Természetesen a külvilág felé Art még ekkor is azt a hazug álarcot mutatta, hogy nála minden a legnagyobb rendben van: a biznisz kőkeményen megy, a befektetései és a különféle fantomvállalkozásai pedig elképesztő módon prosperálnak. Így, a hamis csillogással megnyerve magának a három tagot, egyetlen mozdulattal összesen huszonnégyezer dollártól szabadította meg őket átmenetileg.

Ebben a mocskos kommunikációban a dörzsölt Ralfi volt Art legnagyobb segítségére, aki – kapzsi módon – a saját két legjobb barátjától kicsalt pénzen akart fű alatt nyerészkedni. A tőkére Art természetesen hatalmas havi kamatokat ígért nekik, magabiztosan azt hazudva, hogy a különféle éjszakai ügyleteiből származó bevételei bőven fedezik majd a profitot – többek között az a bizonyos, zsíros Leon-féle ingatlanbiznisz is.

Viszont az alvilági ügyletek valahogy egyáltalán nem akartak működni a valóságban. Az adósok sorra felvették a komoly összegeket, de törleszteni az égvilágon senki sem akart Arthurnak. Így volt ez a bankos Eddy esetében is, aki egy rövid ideig még legalább elérhető volt telefonon és sűrűn szabadkozott, de egy idő után már egyáltalán nem lehetett utolérni, egyszerűen felszívódott az éjszakában.

Art életében másodízben lépett ki a saját, megszokott medréből, és kényszerűségből olyan megoldáshoz nyúlt, amely finoman szólva is rendkívül barátságtalan. Ebben a kockázatos lépésben én magam voltam a segítségére: mivel nekem is szorult a hurok a nyakamon, jobb híján beajánlottam neki Nagy Christ, aki köztudottan nagy gyakorlattal rendelkezett a behajthatatlan pénzek fizikai beszedése terén.

Nagy Chris a tőle megszokott, rideg szívélyességgel fogadta a feszült Artot a privát irodájában. Ez a helyiség a belvárostól távolabb, egy csendes, eldugott kertvárosi kerületben működött. Végtelenül egyszerű, puritán bútorzattal volt felszerelve, az egész komplexum pedig egy legális használtautó-kereskedés fedésében működött. Minden különösebb külcsín és luxus hiányzott innen, csak a munkához szigorúan szükséges dolgok kaptak helyet; és ezek közül is a legfontosabb egy professzionális, elektromos bankjegyszámláló gép volt, amely büszkén foglalt helyet a hatalmas íróasztal közepén, közvetlenül egy méregdrága kubai szivaros doboz mellett.

– Hallom, komoly problémád akadt az üzleti ügyekben, kisöreg... – fogadta Artot Chris, miközben lassan gyújtott rá a szivarjára, a füstöt pedig egyenesen Art arcába fújta.

– Igen... – nyelt egy nagyot Art feszülten. – Az egyik tagnál csúnyán beszorult kerek ötvenezer dollárom. Tudnál esetleg hatékonyan segíteni ebben az ügyben?

Chris lassan végigmérte, majd elmosolyodott.

– Isaac barátodra való tekintettel igennel kell felelnem, de én magam személyesen nem mocskolom be a kezemet ilyesmivel. Van egy kőkemény oyabun, egy japán módszerekkel dolgozó nehézfiú, Kensiro, aki kifejezetten az ilyen makacs ügyekkel foglalkozik a városban. Neki fogom átadni a te kis problémádat. Tessék, itt a száma. Nyugodtan hívd fel, és hivatkozz rám.

Ezzel a nyers mondattal véget is ért a rövid, fojtogató találkozó. Miután Art odakint egy gyors, ideges telefonban egyeztetett Kensiróval, még aznap délutánra egy külvárosi, illegális edzőterembe beszéltek meg találkát. Amint Art belépett a csarnokba, a félhomályban kigyúrt, tetovált, börtönviselt alakok sorakoztak a gépek mellett, és azonnal gúnyos, csípős megjegyzéseket tettek Art úrias, vékony alkatára.

Kensiro egy sarokban állva üdvözölte Artot, majd a tartozás pontos részleteiről érdeklődött. Art elmondta, hogy pusztán egy elmaradt pénzkölcsönről van szó, és Eddy már több hónapos csúszásban van a kamatokkal.

– Sajnos semmiféle reális fedezet nincs a kölcsönre... – ismerte el Art halkan. – Így nem maradt más választásom, mint hogy keményebb, radikálisabb eszközökhöz nyúljak. A helyzet az, hogy egy fülest kaptam egy cimborámtól; tudomásomra jutott, hogy a szombati napon Eddynek melyik belvárosi kávézóban lesz üzleti megbeszélése.

Art közben remegő ujjakkal leírta a pontos címet egy cetlire, és átcsúsztatta a tetovált Kensiro felé.

– Rendben, kisöreg. Ott találkozunk, és nyilvánosan kérdőre vonjuk a fickót – válaszolta Kensiro jéghideg, kifejezéstelen arccal.

A piszkos anyagi részletekről ott nem beszéltek: arról, hogy pontosan kinek mennyi lesz a tiszta százalékos része, amennyiben sikeres lesz a behajtás. Art beszűkült állapotában ekkor már az is egy hatalmas, megváltó megkönnyebbülés lett volna, ha a tőke egyetlen apró részét sikerül valahogy visszaszereznie. Kockázatos, életveszélyes alvilági ügylet volt ez a javából, hiszen az eddig bezsebelt kamatok már csak részben fedezték a teljes tőke összegét – vagyis összességében ez egy bőséggel deficites, tiszta veszteséges vállalás volt Arthur részéről.

Szombat volt, amikor az elit üzletház tágas parkolójában Art végre találkozott Kensiróval és annak néhány kigyúrt, marcona emberével. Együtt indultak meg felfelé a mozgólépcsőn. Az emeleti, exkluzív kávézóban szinte vágni lehetett a sűrű cigarettafüstöt. Rengeteg gyanútlan civil ült a tiszta asztaloknál, a békés hétvégi kávéjukat fogyasztották, miközben kellemesen, halkan csevegtek a partnereik társaságában.

Az egyik kiemelt, központi körasztalnál egy hét-nyolc fős társaság foglalt helyet, és a nevetgélő emberek között ott ült maga Eddy is, elegáns öltönyben, boldogan vigyorogva, mint aki megfogta az isten lábát. Kensiro határozott, nehéz léptekkel, a kísérőivel a háta mögött odasétált közvetlenül az asztalhoz. Megállt Eddy mögött, és fennhangon, rideg nyersességgel a nevén szólította a férfit, majd az egész terem előtt ordítva kérte számon a hatalmas tartozást.

A kávézóban abban a szent másodpercben teljesen elhalkult a szó. Mindenki elnémult, és szó szerint megfagyott a tavaszi levegő a falak között. A körasztalnál ülő üzletfelek szemében a tiszta döbbenet és a jeges rémület jelent meg; de szóhoz sem jutottak, olyan hirtelen, sokkszerűen és ellentmondást nem tűrő gyorsasággal zajlottak az események.

Eddy teljesen elfehéredett, és összevissza makogott valami érthetetlen zagyvaságot arról, hogy miért nem tudott fizetni eddig, vagy hogy éppen mi a helyzet a bankszámláival, de a félelemtől alig lehetett érteni a szavait. Kensiro erre már teli torokból kiabálni kezdett a luxuscsillárok alatt: közölte Eddyvel, hogy ő egy szánalmas csiga, és bújjon elő az asztal alól mielőbb, tolja oda a gyáva képét közvetlenül Arthurnak, és azonnal adjon neki magyarázatot a csalásra.

A csinos pultos hölgy, amikor messziről először meglátta a kávézóba belépő Artot, még szívélyesen, széles mosollyal szerette volna üdvözölni az új, úri vendéget, és felkínálni neki a drága itallapot. Viszont a kibontakozó, brutális alvilági jelenet fényében azonnal megtorpant a pult mögött, és az üdvözlő mosoly valósággal az arcára fagyott a meghökkentő eseménytől.

Art nem volt egy kigyúrt, félelmetes forma, kívülről az üzleti öltözete kifejezetten megnyerőnek, elitnek látszott. Pontosan ezért volt a külső szemlélő számára elképesztően érthetetlen és sokkoló ez a groteszk kontraszt, amelyet a tetovált, kopasz Kensiro és a kísérői fizikai jelenléte okozott a finom társaságban.

Mindenesetre Eddy a hatalmas nyomás alatt végül kinyögött valami kétségbeesett ígéretet: megesküdött, hogy a jövő héten szigorúan teljesít és fizet, mert most, ebben a szent pillanatban képtelen bármit fizetni, mivel egyetlen árva cent sincs nála. Egyelőre a dologból így nem lett azonnali testi fenyítés és csonttörés – viszont ami a legfontosabb: egyetlen dollárnyi pénz sem cserélt gazdát.

A furcsa, feszült társaság végül komótosan távozott a luxuskávézóból, az élen a zakóját igazgató Arttal. De Art a volán mögé ülve egyáltalán nem volt elégedett. Őt magát is mélyen felkavarta és megviselte ez az erőszakos esemény. Ráadásul üres kézzel kellett távozniuk a helyszínről, ami a BMW-ben ülve megint csak azonnal elindította a fejében azt a kényszeres, őrjítő kattogást: miszerint a büdös életben hogyan fog ekkora pénzhez jutni ilyen rövid időn belül. Görcsösen kereste a kiutat ebből az eredménytelen, akut adósságcsapdából, amelyben már hosszú hónapok óta tehetetlenül kavargott. De hiába próbált kijutni belőle bármilyen sötét eszközzel: az alvilág, mint a mocsári hínár, a lábánál fogva egyre mélyebbre és mélyebbre húzta a testét.

-----szakaszelválasztás----- Az események ekkor már feltartóztathatatlanul torlódtak az életünkben, és mint a polcról meglökött nehéz könyvek, elkezdtek sorozatosan, pusztító robajjal hullani egymásra.

Így eshetett meg a katasztrófa, hogy a megkárosított Walter professzorék végül hivatalosan perre vitték a dolgot az elcsalt ingatlanokkal kapcsolatban. A ravasz Harmnak persze a bíróság előtt elegendő volt csupán az eredeti tőkerészt visszaadnia – vagyis azt a kerek negyvenezer dollárt, amit korábban Art naiv segítségével csalt ki az öregből. Art viszont ebből a bírósági ügyből nemhogy egyetlen árva telket vagy lakást nem kapott a Ashford-i mocsárban, hanem a jogi csavarok miatt még a saját nyakába varrtak kerek húszezer dollár tiszta tartozást is, mint a fenti elmaradt összeg felhalmozott kamatait!

Természetesen időközben Art a saját pozícióját féltve folyamatosan adogatott kisebb-nagyobb készpénzeket Harm éjszakai cimboráinak is, csak hogy biztosítsa a helyét a fiktív luxusüzletben; ezek a dollárezrek azonban ilyen módon kivétel nélkül mind a feneketlen süllyesztőben végezték.

Art valójában minden egyes alkalommal legbelül szinte fizikailag remegett a félelemtől, valahányszor a saját valós érdekeit kellett volna megvédenie a ragadozók ellen. Hogy honnan jött ez a bénító, gyáva félelme, Art akkori helyzete és a sürgős megoldás szempontjából teljesen lényegtelen volt. Borzasztó, gyomorszorító szorongás fogta el, valahányszor egy igazi tekintélyszeméllyel vagy egy nála erősebb figurával szemben kellett volna határozott állást foglalnia, vagy képviselnie a saját igazát.

Az utókornak persze jelenthet némi komoly lélektani útmutatást, hogy Art gyermekkorában a családi házban minden egyes önállóságra való törekvés a szülők szemében halálos veszélynek számított. Minden ilyen jellegű kisfiúi megnyilvánulást a tekintélyelvű apa és anya kíméletlenül, csírájában megtorolt. Art tehát gyerekkorától kezdve megszokta, hogy a biztonságot az jelenti, ha képletesen az asztal alatt éli le az életét; és odabent megtanulta, hogy sokkal jobb neki, ha mindig minden pontosan úgy van és úgy történik, ahogyan azt a nála erősebbek akarják.

Igazából a retorziótól, a büntetéstől félt a zsigereiben. Így az agyának elég volt elképzelnie valami drámai, képzelt eseményt vagy véres történést, ami azután következne, hogy ő egyszer az életben bátran kiáll magáért, meghúzza a határait, és egyáltalán megpróbálja érvényre juttatni a saját emberi érdekeit. A családból hozott, torz minták miatt Art pontosan azt a primitív, gyalázatos működésmódot képviselte a mindennapjaiban, miszerint: aki nálunk gyengébb, azt kérdés nélkül tapossuk a sárba, aki pedig erősebb nálunk, azt szolgalelkűen magasztaljuk és kiszolgáljuk, bármennyire is nem értünk egyet a tetteivel. Nem létezett számára az arany középút vagy az egészséges, felnőtt önbecsülés. Ilyen szempontból Art csak csendben, vágyakozva nézte a hollywoodi filmek hőseit, akik a képernyőn bátran kiálltak a véleményük mellett, és férfiként dacoltak mindenféle jogtalansággal.

Szóval a kívülállók számára persze könnyű lenne azt mondani, hogy Harm és a bandája csupán egy utolsó, szemétláda csalókból álló társulat volt – ami természetesen a tiszta igazság –, viszont Art szempontjából ez a megállapítás már édeskeveset segített a helyzeten. Az események során valahogy törvényszerűen mindig ugyanezekbe a megalázó, kiszolgáltatott helyzetekbe keveredett bele. Szóval a végén mindig ő húzta a rövidebbet a piacon. Ő volt az örökös, hivatásos áldozat.

Hosszú évek mélyreható, pszichológiai elemzése támaszthatná alá ezt a gyermekkorban gyökeredző, hibás működésmódot, de ez megint csak meddő helybenjárás abból a szempontból, hogy a romboló viselkedés a puszta feltárás ellenére is pontosan ugyanolyan hibás marad a jelenben. Persze, ha nem látunk rá tudatosan egy belső problémára – ami az abszolút első lépés a gyógyulás felé –, akkor igazán sötét, fojtogató vakságban maradunk a sorsunkkal kapcsolatban.

Mindenesetre a katasztrofális eredmény nem váratott sokat magára. A szépen felépített, milliós alvilági kártyavár akkor omlott össze végleg a fejük felett, amikor a stróman Johnny ellen hirtelen több súlyos rendőrségi feljelentés is érkezett a kapitányságra. A dörzsölt Harm ugyanis a kezdetektől fogva rendkívül ügyesen, kizárólag a szerencsétlen Johnny nevére vásárolgatta fel a parcellákat, így az éjszakában ő lett az a kijelölt, hivatalos balek, akinek a törvény előtt el kellett vinnie a teljes balhét. Hogy ez a veszély mennyire tudatosult Johnny beszűkült fejében a mindennapok során, azt nem lehet tudni; mindenesetre tény, hogy a mutyik alatt komoly, idegen pénzeket forgatott meg a saját zsebében, és a haszonból büszkén pihent telente és nyaranta a világ legdrágább luxushoteleiben, itt is, ott is.

Szóval, miután Artban a rendőrségi hírek hallatán végre tisztán tudatosult a jéghideg valóság: miszerint ebből a Ashford-i projektből ő már soha az életben egyetlen büdös vasat sem fog viszontlátni, sőt, még neki kell a mások kamatait zsebből kifizetnie az uzsorásoknak, rendkívüli módon felbőszült. A tehetetlen dühétől vezérelve azon nyomban csatlakozott a hatósági feljelentéshez, mint hivatalos, sértett fél. Talán ez volt élete legelső, valóban férfias cselekedete, amikor egyszer az életben nem hagyta passzívan sorsára a történéseket, hanem saját maga is aktív, irányító szereplője próbált lenni a saját életfolyamának.

A hivatalos vád kőkemény csalás volt, mégpedig annak a legsúlyosabb formája: bűnszövetkezetben, üzletszerűen történt elkövetés. A vádban szereplő, elcsalt összeg elérte a kerek kétszázezer dollárt, ami még ezen a terepen is borzasztóan nagy pénznek számított. A feljelentés megtétele után aztán hosszú, idegőrlő hónapok kellettek ahhoz, hogy a nyomozó hatóságok összerakják az ügyet, és a bíró végre kitűzze az első hivatalos tárgyalás napját.

A bíróság épülete a főváros egyik pazarul parkosított, csendes, családi házas kerületében helyezkedett el, teljesen elzárva a belváros fojtogató zajától. Kifejezetten kellemes, megnyugtató kis környezet volt ez; a kertben tavaszi madarak csiripeltek a lombok között, és a kerítés mellett elsétáló egyszerű emberek közül senki sem gondolt arra, hogy ebben a díszes, patinás épületben milyen nehéz érzelmekkel tarkított, súlyos és mocskos alvilági ügyeket tárgyalnak nap mint nap a falak mögött.

Art halálosan szorongva, izzadó tenyérrel érkezett meg a bíróság tágas előcsarnokába. Amikor belépett, a torkában dobogott a szíve: a folyosón ugyanis már ott sorakoztak a jól öltözött, dörzsölt helyi gengszterek. Harm és a bandája elegáns öltönyökben, feszítve várták a kezdést, és Art legnagyobb döbbenetére kifejezetten nyájasan, széles mosollyal, szinte barátként fogadták őt a márványpadlón.

Ez a gyanús, megjátszott kedvesség azonnal ordító vészjelként feltűnhetett volna Artnak, de ő ekkor már képtelen volt tisztán átlátni a helyzetet. Sokkal inkább a saját belső pánikjával volt elfoglalva; minden erejével azon küzdött, hogy a rettegéstől egyáltalán el ne ájuljon a folyosón a tárgyalás kezdetéig. Számára már az is egy emberfeletti, monumentális kihívást jelentett, hogy fizikailag megjelenjen ebben az épületben, és nyílt ellenfélként, szemtől szembe találkozzon ezzel a dörzsölt, nehézfiúkból álló társasággal.

Amikor végül kinyílt a nehéz tölgyfa ajtó, és Artot hivatalos tanúként beidézték a tárgyalóterembe, a magabiztossága egyetlen másodperc alatt porrá hullott a bírói emelvény előtt. A rászegeződő jéghideg tekintetek kereszttüzében teljesen össze-vissza beszélt. Dadogó mondataival percenként cáfolta meg a saját korábbi rendőrségi állításait, és ahelyett, hogy harcolt volna, egyáltalán nem állt ki a saját igazáért. A férfias ellenállás helyett a gyáva, teljes meghátrálást választotta, csak hogy végre véget érjen a feszültség, és ne kelljen nyíltan konfrontálódnia ezekkel a veszélyes emberekkel.

Ez a megalázó visszakozás nem külső fenyegetésből fakadt. Art már a folyosón, a nehézfiúk puszta jelenlététől teljesen megrettent; mire a tárgyalóterembe ért, fejben már csak egyetlen cél maradt: minél gyorsabban kijutni onnan, bármi áron.

Miután Art teljesen kihátrált a vádakból, és remegő lábakkal kisietett a bíróság hűvös épületéből, az első pillanatban hatalmas, mázsás megkönnyebbülést érzett odabent. Úgy érezte, megmenekült. Beszűkült, gyermeki gondolkodásában azonban egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy azok a külső személyek a kisvárosban, akiknek ő a saját nevében tartozik, azok sokkal kevésbé lesznek engedékenyek és barátságosak vele szemben.

Arthur elkövette a legnagyobb hibát, amit egy ilyen helyzetben el lehet követni: a fojtogató konfliktus ugyanis teljesen elkerülhetetlen volt, és ezt a harcot sokkal inkább itt, a törvény védelme alatt, a bíróság falai között lett volna érdemes férfiként felvállalnia – ahol a jog még védhette volna az érdekeit –, mintsem odakint az utcán, ahol a nehézfiúkkal szemben már teljesen védtelen és eszköztelen marad.

Az öreg Walter professzor ugyan a régi egyetemi idők miatt emberileg még megértő és tapintatos volt a bukás után, de a kíméletlen üzlettársa, Sony már jóval kevésbé mutatkozott könyörületesnek. A bűnözők között azt mondják, hogy a tehetetlen harag szüli a legsúlyosabb vádakat, és a düh az, ami miatt az egyik ember a másikat végül bíróságra citálja vagy elvágja a torkát. Walter csillapító jelenlétének köszönhetően ilyen radikális megtorlás egyelőre nem történt ebben a körben, viszont Art a feszültségtől rettegve titokban folyamatosan, zsebből adogatott kisebb-nagyobb készpénzeket az öregnek, hogy valahogy csökkentse a felhalmozott kárt és mentse a bőrét.

Ez a lépés a tankönyvi, tipikus példája volt annak a torz viselkedési módnak, amikor egy bizonytalan ember tiszta megfelelési vágyból brutálisan túlvállalja magát, és önként a saját nyakába veszi más bűnözők felelősségét is. Végül is az alvilági, érzelmi toprongyok és a parazita szociopaták pontosan ezt a gyenge, szolgalelkű működésmódot használják ki a legszívesebben: másodpercek alatt, kiszagolják, megérzik az áldozatot, és szépen, módszeresen rátelepednek a vagyonára, mint egy vérszívó pióca az áldozat a puha húsára.

Nos, az életben a határozott „nemet mondás” képessége az egyik legnagyobb emberi kincs – hasonlóan, mint az önmagam bátor képviselete és a tiszta érdekérvényesítés is. A ragadozó szociopaták, akik világéletükben a mások vérének és pénzének kiszívásából éltek, az ilyen ritka esetekben – amikor az áldozat nagy nehezen mégis megpróbál ellenállni – azonnal és nagy élvezettel kezdik el kiabálni a külvilágnak, hogy az illető milyen „agresszív”, vagy éppen milyen „nárcisztikus” módon viselkedik. Pedig a valóságban a szerencsétlen csak egyetlen dolgot tett: végre nemet merészelt mondani az őt pusztító, káros viselkedésre. Aztán az ember a romok között ülve tehetetlenül, zombiként pörög a saját tengelye körül, és nem érti a sorsát: „Miért? Miért kerülök én folyton-folyvást ilyen megalázó helyzetekbe ezen a világon?”

Art odakint a parkolóban sétálva őszintén örült a fák között csiripelő tavaszi madaraknak, a kellemes, meleg napsütésnek és annak a hamis illúziónak, hogy a válláról most egyetlen vallomással minden súlyos gond lekerült a mélybe. Gyermeki felhőtlenséggel és naiv boldogsággal üdvözölte a belső szorongás hirtelen megszűnését – mit sem sejtve arról a húsbavágó alvilági igazságról, hogy ezzel a gyáva megfutamodással valójában saját magát ásta még mélyebbre a föld alá, és a pusztító gondokat csupán elodázta egy egészen rövid, mulandó időre.

10. FEJEZETKeserűség

Hogy pontosan milyen okok és sérelmek vezettek oda, hogy a házasságom végül teljesen megromlott, az egy idő után már mindegy is volt. A nyomasztó, nehéz érzések fojtogató sora nap mint nap szinte rohamozott meg odabent. A végén már arra sem maradt semmi lelki erőm, hogy egyáltalán reagáljak a külvilágra, miközben a négy fal között magányosan, némán küzdöttem az elfojtott érzelmeimmel.

A legnagyobb problémát valójában a saját magammal való elemi őszinteség teljes hiánya okozta. Letagadtam a legmélyebb emberi szükségleteimet is, és mindezt tiszta gyávaságból tettem: csak azért, hogy kifelé, a szomszédok és a rokonok felé görcsösen fenntartsam azt a hazug, csillogó képet, hogy nálunk minden a legnagyobb rendben van. Mivel sem a valós érzéseimet, sem pedig a jogos szükségleteimet nem kommunikáltam soha, ez a felgyülemlett mocsok, mint a filter alján maradt zaccos kávé, felkavarodva fortyogott a lelkem mélyén. Nem csoda, hogy képtelen voltam rendet tenni a kaotikus gondolatokkal átitatott, zavaros fejemben.

A sérelmeket persze hosszasan, napestig lehetne sorolni, amelyek a feleségem oldaláról értek az évek során. Viszont ott feszült a saját felelősségem is a romok felettt: az, hogy én ezekre a támadásokra soha nem reagáltam férfiként. Nem álltam bele a vitákba, nem mondtam ki határozottan, mi az, ami nekem fáj, vagy mi az, ami mélyen rosszul esik. Igazából teljesen eltévedtem az érzelmek sötét erdejében – de veszettül.

Akkoriban még egyáltalán nem voltam tudatában annak, hogy milyen fejlődési és lélektani szakaszai vannak egy felnőtt férfinak vagy egy nőnek. Éppen ezért azzal a kőkemény igazsággal sem szembesültem, hogy ha nekem mint a család fejének nincs egy világos jövőképem, nincsenek sziklaszilárd céljaim és ehhez kellő férfias határozottságom, akkor a vonzás törvénye alapján szükségszerűen egy erőszakos, uralkodni vágyó nőt fogok bevonzani a magam töketlen, bizonytalan világába.

Tehát a kulcs mindvégig bennem volt. Mivel a gyerekkoromban, a szülői házban rengeteg volt a tabutéma – akárcsak a szexualitást illetően –, így semmilyen valós ismeretet nem szereztem arról, hogyan is kellene egészségesen működtetni egy párkapcsolatot. A saját független életem működtetésére sem kaptam otthonról életképes mintákat. A szüleim valójában nem éltek, csupán rettegve túlélték az életet; mindaz, amit tettek, sokkal inkább hatott gyáva menekülésnek, mintsem a problémákkal való bátor beleállásnak. Én pedig, jó gyerek módjára, öntudatlanul, gépiesen másoltam le a mindennapjaimban azt a torz mintát, amit elém tettek a családi asztalra.

Ez a belső, marcangoló gyötrődésem ráadásul még azzal a szégyennel felruházott, merev társadalmi dogmával is párosult, miszerint „egy rendes ember nem válhat el”. Pedig a valóságban egy hatalmas rakás szaron ültem a nappaliban, amit mások álszent módon szent házasságnak hívtak.

Végül a felkavarodott zaccos kávé fizikai hányingert szült a gyomromban. Ekkor vett egy radikális, sötét fordulatot az életem: a fojtogató hiányok miatt egyenesen az éjszakai örömlányok világa felé vettem az irányt. Persze így utólag, felnőtt fejjel pontosan tudom, hogy az lett volna az egyenes és fair, ha férfiként megmondom otthon a feleségem szemébe, hogy elválok, és tisztességgel lezárom az ügyet. Onnantól kezdve ugyanis már a kutyát sem érdekelte volna, hogy éppen kinek az ágyában ébredek fel reggelente. Csakhogy ettől az egyenes lépéstől visszatartott a váláshoz tapadó társadalmi szégyentől és megbélyegzéstől való gyermeki rettegés.

De az elnyomott indulat és a vágy törvényszerűen utat tör magának a mélyből, hiába próbáljuk meg a józan ész nevében vaskézzel féken tartani, vagy morális börtönbe zárni. Ehhez a robbanáshoz társult mindaz a fojtogató nyomás, amit gyermekkoromban az egyházi és szülői dogmák erőszakkal rám kényszerítettek, miszerint „a szex tiszta bűn”. És most ez a ketrecbe zárt vadállat hirtelen kitört. Ledöntött a fejemben minden ésszerű és ésszerűtlen korlátot. Átgázolt a gátlásokon, a hitelek miatti stresszen, mindenen.

A görcsös, teljes kontroll végül csúnyán visszanyalt. Árnyaltabban és pszichológiailag úgy fogalmazhatnánk, hogy brutálisan kontraproduktív, az eredeti szándékkal ellentétes hatása lett annak, hogy fiatal koromban a szüleim tiltottak mindentől, ami az ő korlátolt olvasatuk szerint rossz vagy bűnös volt. Pedig ezek a dolgok pusztán azért számítottak „rossznak” a családban, mert a saját elrontott életükben ők maguk is végtelenül gátlásosak, nyomorultak és gyávák voltak a boldogsághoz. Minden felmerülő lelki problémára csupán olcsó tüneti kezelést adtak, a szeretet tiszta fogalmát pedig teljesen összekeverték a beteges kontrollálással és a birtoklási vággyal.

Gyermekkoromban a szigorú tiltások miatt mindig csak egy bizonyos, ártatlan pontig jutottam el a csajoknál az iskolában, és innen a történetemet ismerve persze már bárki számára érthető az is, hogy miért történt ez így. Amikor a dolog komolyra – azaz a tényleges szexre – fordult volna a lányokkal, én a belső bűntudattól megbénulva mindig azonnal megtorpantam. Mindez a vallásos vezetők által kitalált, ostoba, korlátozó emberi szabályok miatt alakult így. Így a teljes, legszebb ifjúságomat és a kamaszkoromat szinte teljesen tönkretették a mások által rám erőltetett gátlások.

Persze, miután felnőttként erre a húsbavágó igazságra tudatosan ráláttam, roppant dühös és bosszúálló lettem, de ez a tehetetlen harag már édeskeveset segített a helyzetemen. Visszahozni már soha az életben nem lehetett azokat az aranyéveket és a kihagyott szexuális lehetőségeket, amelyek örökre elmúltak a múltban.

Az egyházi fáma és az álszent nevelés ugyanis mindig csak arról szól nagy hangon, hogy egy nőnek mindennél fontosabb a biztonság, és emiatt a szex kizárólag a szent házasságon belülre való dolog. Arról a biológiai tényről viszont mélyen hallgatnak ezek az írások, amikor egy nő az ösztöneitől vezérelve csak egyszerűen és kéjesen baszni akar egy jót, és ehhez teljesen szabadon választ magának egy alkalmas, vonzó partnert az éjszakában. Erről a témáról egyébként egy komoly tudományos, nyelvészeti értekezésben olvastam, amikor a különböző trágár kifejezések nyelvi alakjait és történelmi gyökereit részletezték a kutatók.

Mindenesetre a mai napig tisztán látható, hogy a képmutató társadalom szinte kizárólag a férfi felelősségét helyezi górcső alá ezen a területen, és törvényekkel vagy bűntudattal kényszeríti őt a kalitkába. Azok az álszent emberek, akik ilyen kényszereket alkalmaznak a szószékről, alapvetően tévednek abban, hogy pofátlanul beleszólnak két felnőtt, autonóm ember legszentebb magánügyébe: konkrétan a szexbe. Azt hirdetik, hogy ha két ember nem él hivatalos házasságban, az halálos bűn. Ebbe a tiszta magánszférába ők bizony csak hatalmi vágyból szeretnének beleavatkozni, és ezt sokszor elképesztően eklektikus, zavaros irodalmak alapján teszik meg, melyekből önkényesen kiragadnak nekik tetsző mondatokat.

Persze itt nem az Isteni törvény, hanem csak egy végtelenül merev, gátlásos és irigy gondolkodásmód áll a háttérben. Ez a felügyelői szerepkör valójában csakis arról a sötét emberi tulajdonságról szól, miszerint: „nehogy már te jól érezd magad a saját bőrödben ezen a világon! És ha nekem a saját gyávaságom miatt nem szabad megélnem a vágyaimat, akkor dögölj meg, neked se legyen szabad!”

Az ilyen képmutatók sokszor csupán a saját gyávaságukat palástolják a vallásos köntössel: azt, hogy nekik fiatalon soha nem volt elég bátorságuk a szívükben ahhoz, hogy szabadon éljenek, mert a társadalmi elvárások és a másoknak való megfelelés nagyságrendekkel fontosabbak voltak számukra. De a rideg igazság az, hogy az ilyen emberek valójában soha egyetlen másodpercre sem éltek igazán ezen a földön.

Így történhetett meg, hogy az a döntés, amely a mélybe gyűrt érzelmek hatására végül megszületett a lelkemben, csak óriási nehézségek és belső remegések árán vált számomra is kimondhatóvá. De megszületett. És egy rideg estén végre ki is tudtam nyögni a szót, miközben egymástól távol ültünk a nappali kanapéján a feleségemmel. Azt mondtam: legyen VÉGE.

A feleségem valójában az otthoni pokol elől menekült hozzám, amikor annak idején fiatalon összeházasodtunk. Egy végtelenül diszfunkcionális, sérült családban nőtt fel az anyja árnyékában. Volt ott egy szerencsétlen, alkoholista apa, aki főként azért ivott mindennap a sárga földig, mert a felesége egyetlen másodperc nyugtot sem hagyott neki: az örökös kritikáival, gonosz szurkálódásaival és folyamatos verbális bántásaival teljesen kiherélte a férfit. Gyenge, megnyomorított férfiak és buta, érzelmileg teljesen fejletlen, bosszúálló nők sora tarkította ezt a családfát, akik magukhoz ragadták a diktatórikus hatalmat, és vaskézzel koordinálták a négy fal között terrorizált családot.

Nincs a világon ennél visszataszítóbb dolog, ami mélyebb hányingert keltene egy növekvő fiúban, mint az utasítások és a fojtogató kritikák sora, amely mint egy fonott ostor, úgy csapkodott - jelen esetben a szegény öreg nagyapa hátán mindannyiszor, valahányszor a felesége kinyitotta a száját a konyhában. És az öreg mindezt szótlanul, megalázva tűrte évtizedeken át, mert a vallásos bűntudat fogságában vergődve azt hitte, hogy bűn elválni. Ez a láthatatlan ostor aztán elérte a gyerekeket és az unokákat is – akik közül az egyik sérült áldozat sajnos a feleségem volt. Ebből a bűzös miliőből persze, hogy elvágyódik az ember: kapva kap az első adandó alkalmon és férfin, hogy végre megszabaduljon a „szerető” családjától.

Persze a hozott minta ragadós, és a családi szurkálódás hamarosan folytatódott nálunk is a négy fal között. Csupán annyi változott, hogy a nagyanyai örökség után nálunk már egy másik nő kezében volt a mérgezett villa. A környezettel való örökös elégedetlenség, és a békére való teljes képtelenség mérgezte meg a mindennapjainkat. Amikor megérkeztek a súlyos anyagi nehézségek, a házasságunk végzetes vergődése ahhoz vezetett, hogy a feleségem egyre többször és hosszabb időre utazott vissza vidékre, a régi, mérgező családi környezetébe.

Miért vágyik vissza az ember oda, ahol szar? Erre is létezik egy logikus pszichológiai magyarázat: talán azért, mert azt a fajta nyomort már megszokta, az legalább ismerős és otthonos a lelkének. A felnőtt kihívások sokszor elviselhetetlenül megterhelőek, főként olyankor, ha gyenge kommunikációs készségekkel megáldva egyszerűen képtelenek vagyunk megtalálni a tiszta utat a társunkhoz. A bizonytalan makogás, amit férfiként leműveltem a viták során, és a bizonytalan szóhasználatom tökéletes példája volt ennek a belső vakságnak.

Sokan vizsgálják, hogy miért kell szinte harapófogóval kihúzni a szavakat egy felnőtt férfiból az asztalnál. Én magamban megtaláltam a választ: azért, mert a férfi fél. Retteg a következményektől, valahányszor őszintén szeretné kifejezni a saját belső világát. Fél attól, hogy a szavai miatt azonnal a gúny és a kritika tárgya lesz. Fél a retorziótól, a büntetéstől, amit az életében legelsőként kapott meg attól a nőtől, aki az anyja volt. Utána pedig öntudatlanul fél a többi nőtől is az életében, akik kísértetiesen hasonlóan viselkednek vele. A mai világban ritka az olyan érett nő, aki gúnyos megszólalás vagy azonnali kritika nélkül, tisztelettel végig tudja hallgatni a férjét. Így hát kudarcra van ítélve a modern párkapcsolatok nagy százaléka. Az örökös, csillapíthatatlan elégedetlenség nem vezet jóra. Mindazon túl, hogy roppant kellemetlen, egyenes út a váláshoz. sok férfi is természetesen megéri a pnézét, de itt egy igen durva dinamika volt megfigyelhető.

Nem az éjszakai kurvákkal van a baj ebben az életben. A baj egy teljesen elkurvult, álszent társadalomban van, ahol az egyik vagy a másik oldalt éltetik a hamis erkölcs nevében. A mindent megmérgező kettős mércével van a baj. A kurvának tisztességgel fizesd meg a bérét az óra végén – ez a tiszta játékszabály, nincs hazugság, nincs játszma.

Mi az a plusz, amit a pénzemért cserébe megkaptam ezektől a lányoktól? Persze a fizikai szexet. A külvilág azt gondolhatná, hogy főként emiatt a biológiai ösztön miatt léptem erre a sötét útra – holott ez egy óriási tévedés. Valódi kedvességet, feltétel nélküli elfogadást és őszinte meghallgatást kaptam tőlük; persze szigorúan csak azoktól, akik kellő intelligenciával és empátiával rendelkeztek a szakmájuk mellett.

Szar, megalázó helyzet volt ez a javából, mert ha mélyen belegondolunk, a szexért fizetni a legalapvetőbb önbecsüléshiány jele. Az egész pótcselekvés mögött az a fájdalmas igazság húzódik meg, hogy legbelül nem érzem magam szerethetőnek, értékesnek, vagy a saját jogomon elfogadhatónak ezen a világon. Viszont amikor a kávézacc felkavarodik a lefolyóban, pont nem ezek a tiszta gondolatok azok, amelyek megfogalmazódnak az ember fejében a vágy pillanatában.

A helyzet az, hogy fogalmam sem volt, mi a büdös bajom van a világgal. Egyszerűen már egyetlen másodpercre sem éreztem jól magam otthon, a saját házamban, és nem tudtam a logikus okát. Fizikai hányingerem volt az egésztől. Megszületett a harmadik közös gyermekünk is, ráadásul érdekes módon pont karácsony szent ünnepén, de ez a csoda sem volt képes összetartani a feleségemmel való megsemmisült kapcsolatunkat. Volt bennem persze egy bűntudatkeltő hang a régi vallásos szövegekből, miszerint: „amit Isten egybeszerkesztett, ember ne válassza el”. Csakhogy én a nappaliban állva korántsem voltam biztos abban, hogy ezt a romboló, egymás húsát maró házasságot valóban a jóságos Isten szerkesztette volna egybe az égben.

A gyerekeket a megszokásból még csak-csak elvittem reggelente az iskolába, velük az autóban ülve kifejezetten jól és felszabadultan éreztem magam, de a velem szemben tornyosuló, konkrét házassági problémákat képtelen voltam szavakba önteni.

Ezután összeszedtem a legfontosabb ruháimat, és elköltöztem otthonról. A gyerekeim persze keservesen sírtak a szobájukban, hogy elment az apjuk, de én ezt már nem láttam, nem voltam tanúja a szívszorító eseményeknek. Arra a sötét pillanatra sem emlékszem a mai napig, hogy egyáltalán elköszöntem-e tőlük a kapuban. Nehéz, ólomsúlyú szívvel hagytam el a családi házat, viszont ahogyan az autóval távolodtam a falutól, a lelkem furcsa módon percről percre könnyebb lett. Hirtelen vad szabadságot éreztem a volán mögött: megszabadultam egy elviselhetetlen, többtonnás házassági nyomástól. Persze utólag, a romok felettt már pontosan tudom, hogy jó és szükséges volt ez így, bármilyen elvi, etikai vagy vallásos megfontolás ellenére is. Mert ez a halott kapcsolat engem már egyáltalán nem éltetett, hanem napról napra inkább csak módszeresen megölt.

Beköltöztem a fővárosba, annak is egy csendes, zöldellő kertvárosi részébe. Érdekes módon pontosan ott találtam magamnak albérletet, ahová korábban egy időben a nagyobbik lányomat hordtam óvodába. Egy tiszta, négylakásos társasház földszinti lakása lett az én új menedékem.

11. FEJEZETKilátástalanság minden irányból

A tavaszi meleg napsütést hirtelen fojtogató, nehéz viharfelhők váltották fel az égen, mintha a természet is pontosan tudta volna, hogy az életünkben minden létező kártyavár összeomlott. Nem volt már Central Hotel, nem voltak luxusapartmanok és drága francia pezsgők. Azon a sötét, késő esti órán egy elhagyatott külvárosi nonstop benzinkút mögötti, lerozzant parkolóban álltunk. A háttérben roncsautók és elhagyatott, rozsdás kisteherautók meredtek a vaksötétbe, mint valami autótemetőben.

A sárgás, vibráló neonfényben a hideg szél marta az arcunkat. A benzinkúton vásárolt, olcsó papírpoharas kávét szorongattuk a kezünkben, a forró, keserű lébe kapaszkodva, mintha az megvédhetne minket a valóságtól. A fekete BMW motorja halkan duruzsolt a homályban, a fényszórók pedig élesen világították meg a repedezett, koszos aszfaltot. Bezárult a kör. Összeült a három bukott király: Art, Marvin és én.

Papírpohárból ittuk a kávét, a füstöt fújtuk a rideg éjszakába, és a köztünk tátongó csendet szinte vágni lehetett. Mindhármónk arcára rá volt írva a puszta, nyers kilátástalanság.

– Teljesen végem van, fiúk! – törte meg a csendet Art, miközben fázósan összehúzta magán a kabátját, és kortyolt a poharából. A hangja szánalmasan remegett a roncsautók árnyékában. – A bíróságon mindent visszavontam. Beszartam a folyosón, és bent sem mertem kiállni magamért. A vád elúszott, Johnny stróman viszi a balhét, én pedig egyetlen büdös centet sem látok viszont a Ashford-i telkekből. De a legszörnyűbb, hogy a per után Walterék nyakamba varrtak még húszezer dollár tiszta kamattartozást is. Ralfiék is keresnek a huszonnégyezer dollárjuk miatt... ha megtudják, hogy elúszott a tőke, megölnek.

Én dühösen, a tehetetlen haragtól rángatózó arccal fordultam felé, olyan hirtelen, hogy szinte ráöntöttem a forró kávét. A gyomromban ott mardosott a fizikai hányinger.

– És az én életemmel mi lesz, Arthur?! – üvöltöttem rá, és a nyaki ütőerem majdnem szétpattant a feszültségtől az éjszakai csendben. – Te dumáltál rá erre a mocskos ingatlanpiacra! Te hoztad a kontaktot! Felvettem Tillytől a harminckétezer dolláros céges hitelt, a tizenhétezer dolláros lakáshitelemet fű alatt kölcsönadtam a te ködös ígéreteidre, a tetejébe pedig a te tanácsodra belementem Nagy Chris tizennégyezer dolláros uzsoracsapdájába! Összesen hatvanháromezer dollár tiszta adósság van a nyakamon, Chris ráterhelte az uzsorát a családi házamra, amin már eleve banki hitel van! Ha nem fizetem a gyilkos kamatokat, Chris az utcára teszi a gyerekeimet! Az irodámba már csak menekülni járok, a feleségemmel egymás húsát marjuk a négy fal között, és alig van pénzünk a napi kenyérre!

Art nem válaszolt. Csak még mélyebbre bújt a kabátjába, és a sötét, lerozzant autók felé fordult, mint egy bűntudatos, rajtakapott kisgyerek, aki megszokta, hogy az asztal alatt éli le az életét.

A kocsi sárvédőjének támaszkodó Marvin ekkor egy gúnyos, üres nevetéssel fújta ki a cigarettafüstöt a sötétbe. Az arca teljesen beesett, a szeme alatt mély, fekete karikák sötétlettek a kialvatlanságtól. Ő már egy másik dimenzióban járt, a kaszinók bűzös világában.

– Ti legalább papírokon buktatok meg, balekok... – mormogta Marvin, és a hangjából teljesen hiányzott a józan emberi érzelem, ahogy a cipője orrával egy kavicsot rugdosott a repedezett aszfalton. – Én a Royalban az ászpóker ellen fogtam meg a pikk sor-színt Mustafával szemben. Ott volt a kezemben a világ összes pénze, a jackpot! Azt hittem, én vagyok az isten, a király, aki mindent tud. De a pókerkönyv és a taktikák semmit sem érnek. A nagy nyeremény után benne maradtam a játékban, ész nélkül néztem a flopokat minden szar lappal. Egyszerűen éreztem, hogy jönni fog... de nem jött. Az utolsó négyezer dolláromat is csontig elvitték a hiénák a Mirage VIP-szobájában. Semmim sem maradt. Tartozom az autókereskedőnek, a bankárnak, mindenkinek az éjszakában. Holnap kettőkor nyit a Royal, és fogalmam sincs, miből váltok zsetont, hogy visszanyerjem az életemet.

Ott álltunk a lerozzant, sötét külvárosi parkolóban, a saját szétesett életünk romjai között. A papírpoharakból felszálló gőzben, ahogy egymás bukását hallgattuk hirtelen egy jeges, félelmetes igazság csapott arcul mindhármónkat.

Rájöttünk, hogy mi hárman valójában soha nem voltunk független, dörzsölt üzletemberek. Csak szánalmas porszemek voltunk egy precízen felépített, alvilági gépezetben. A háttérben mozgó ragadozók – a szociopata Harm, a kancsal Leon, a dörzsölt hitelszakértő Tilly és a kíméletlen uzsorás Nagy Chris – mérnöki pontossággal osztották fel egymás között a kisváros naiv balekjait.

Mindhárman pontosan ugyanabba a halálos csapdába sétáltunk be: a mérhetetlen kapzsiságtól és a kivagyiságtól elvakítva, a lehető legkevesebb munkával és erőfeszítéssel akartunk hatalmas dollárezrekhez jutni mások verejtékéből. Elhittük az olcsó motivációs előadók dumáját, elhittük a csalók hazug ígéreteit, miközben a valódi önismeretünk és emberismeretünk a nullával volt egyenlő. Nem mi uraltuk a pénzt; a pénz utáni esztelen, függő vágy uralkodott a lelkünk felett.

És most a könnyű élet illúziója végleg elszállt a semmibe. Ott álltunk a poros út szélén, a roncstelep tövében, adósságokkal megrakodva, fenyegetések között, tönkrement családi kapcsolatok romjain, és a sötétben mindhárom irányból csak a tiszta, áthidalhatatlan és feneketlen kilátástalanság meredt vissza ránk...

12. FEJEZETAz összeolvadás

Amikor a lerozzant külvárosi parkolóban, a szeméttelep és a rozsdás roncsautók tövében eldobtam a kihűlt papírpoharas kávét, a lelkemben már nem maradt semmiféle józan emberi kapaszkodó. A fékevesztett vonat eszeveszett sebességgel robogott a legmélyebb szakadék felé, én pedig ahelyett, hogy meghúztam volna a vészféket, csak hagytam tovább gyorsulni. Menekülnöm kellett a házasságom penészes élethelyzetétől, az irodám fojtogató hazugságaitól, az otthoni kínos csendektől és a nyakamba nehezedő, hatvanháromezer dolláros adósságörvénytől. Úgy éreztem, a belső világom a Royal kaszinó neonfényes, bűzös poklában akar végleg becsapódni és darabokra törni.

Kerek hetvenkét órán keresztül – három teljes, végtelen nap és három átvirrasztott, sötét éjszaka – ültem megszakítás nélkül a zöld posztó mellett. A külvilág teljesen megszűnt létezni. Nem léteztek hitelek, nem létezett feleség, nem léteztek alkalmazottak, és nem létezett a holnap sem. Csak a lapok voltak, a sűrű cigarettafüst, a zsetonok kíméletlen, ritmikus csattogása, és az az őrjítő, fojtogató vágy, hogy a következő leosztás majd egyetlen mozdulattal mindent megvált számomra ezen a világon.

Az agyam a kialvatlanságtól, a neonfények rideg vibrálásától és a büfében vedelt töménytelen mennyiségű, mérgező koffeintől már egy teljesen torz, hallucinogén dimenzióban járt. A valóságérzékelésem teljesen darabjaira hullott, és az asztalnál olyan elképesztően abszurd, mindentől elrugaszkodott dolgok történtek, amelyek tiszta elmebajról tanúskodtak.

Emlékszem, a második nap reggelén már órák óta egy kimerítő, kőkemény heads-up játékot, vagyis egy kíméletlen, kétfős párbajt vívtam egy dörzsölt figurával. Ott ültünk egymással szemben, mint két kiéhezett farkas, és a pszichológiai hadviselés csúcsán, egy zseniális taktikai húzással végül sikerült teljesen sarokba szorítanom. Egy monumentális partiban az utolsó centig elnyertem tőle az összes pénzét. Ott volt előttem a győzelem, a tiszta nyereség. De ahelyett, hogy felálltam volna a zsákmánnyal a zsebemben, a tébolyult elmeállapotom valami egészen megmagyarázhatatlan dolgot produkált.

Az ellenfelem teljesen összetörve, magába roskadva ült a széken, és elkezdett makogni, esedezni. Azt ígérte a zöld posztó felett, hogy ha most, ott helyben kölcsönadom neki a frissen elnyert tőkét, akkor ő esküszik a szerettei életére, hogy pontosan két nap múlva az utolsó büdös centig, kamatostul adja vissza nekem az egészet fű alatt. És én, ahelyett, hogy a képébe röhögtem volna ezen a szánalmas hazugságon, a függőség és a teljes szellemi leépülés csúcsán rábólintottam. Egyetlen könnyed mozdulattal visszatoltam neki a saját pénzét kölcsönbe. Annyira el voltam már szakadva a józan valóságtól, annyira abszurd módon működött az agyam ebben az őrületben, hogy szentül elhittem ezt a gyerekes baromságot. A kaszinó hiénái a háttérben csendben mosolyogtak a bajszuk alatt: látták, hogy egy teljesen önkívületi állapotban lévő, zombi balekot néznek.

Természetesen a pénzt soha többé nem láttam viszont. A hiénák módszeresen, csontig fosztottak ki a Mirage VIP-szobájának homályában. Minden szar, esélytelen lappal ész nélkül mentem bele a vak hívásokba és a flopokba, mert az eltorzult egóm még mindig azt suttogta a fülembe, hogy én vagyok a mindentudó király, akinek kötelezően jönnie kell a lapnak. De nem jött semmi. A hetvenkettedik óra végére a kártyavár teljesen összeomlott: az utolsó árva dolláromat is elvitte tőlem az éjszaka. Nem maradt semmim. Csak a tiszta, üres, bűzös megsemmisülés.

A harmadik nap hajnalán már arra sem volt fizikailag erőm, hogy kimenjek a parkolóba a BMW-mhez. Zombiként, elnehezedett, ólomsúlyú tagokkal tántorogtam el a kaszinó egyik eldugott, sötét, füstös sarka felé. Odatoltam egymás mellé három kopott, sárgás, szakadt műbőr széket a fal mellé, és ruhástul, büdösen, teljesen kiégve, tehetetlenül zuhantam rájuk. Ott feküdtem kiterülve a székek fogságában, mint egy utolsó, utcára lökött, kisemmizett nincstelen senki, akit a saját kapzsisága rágott meg és köpött ki a padlóra.

Amikor néhány óra múlva a nehéz, kiszáradt szemhéjamat nagy nehezen felnyitottam, a kaszinó koszos, sötétített üvegablakán keresztül egy vékony, de elképesztően tiszta, éles és vakító fénysugár vágott át a termen, egyenesen bele az arcomba. És abban a szent másodpercben, ott a három kopott széken fekve, a lelkem legmélyén hirtelen felrobbant a kőkemény, brutális és katartikus igazság.

Egyetlen pillanat alatt világosodott meg minden, és az addigi fojtogató sötétségből hirtelen fény derült az egész elcseszett életem elmebeteg, skizofrén játszmájára. Rájöttem, ez a sors, amit eddig kétségbeesve éltem, nem három különböző emberről szól. Isaac, Arthur és Marvin valójában egy és ugyanaz a személy!

A hajnali fénysugárban fekve hirtelen egy olyan kód kattant be az agyamban, amitől szinte megállt a szívverésem. Leírtam magamban a három nevet egymás alá, és mint egy elemi villámcsapás, úgy hasított belém a kezdőbetűk rejtélye:

Isaac

Arthur

Marvin

Ha a kezdőbetűket összeolvasom, az pontosan azt jelenti: I AM. Azaz: ÉN VAGYOK.

A torkomban dobogott a szívem, ahogy a neonfényes kaszinó bűzös mocskában hirtelen összeért az ég a földdel. Eszembe jutott a Biblia egyik legmélyebb, legtitokzatosabb mondata, amikor a Mindenható kinyilatkoztatja önmagát az embernek a csipkebokornál: „VAGYOK, AKI VAGYOK.”

Rájöttem, hogy a létezésem igazi értelme mindebből az egyetlen, tiszta isteni forrásból adódik. Én nem egy elcseszett balek vagyok, akit a sors és a maffiózók rángatnak madzagon a sötétben. Én a Vagyok fia vagyok. Az egyik fia a magasságos, tiszta Létezésnek, aki szabad akaratot kapott az élettől, de a gyerekkori elfojtások, a szexuális tabuk és a szülői elvárások miatt szilánkokra törte a saját lelkét, hogy külön-külön személyiségek mögé bújva meneküljön a világ elől.

Nem létezett külön a kapzsi, Ashford-i mocsárban strómanná váló, a bíróságon a tekintélyszemélyek előtt gyáván megfutamodó, asztal alatt élő Art. Ő csupán az én elnyomott, gyerekkori félelmeim megtestesülése volt. Az a kisfiú, akit otthon minden önállóságra való törekvésért kíméletlenül megtorlást kapott.

Nem létezett külön a kaszinóban mindent csontig elbukó, kicsapongó és önpusztító Marvin sem. Ő az én torz felnőtt egóm volt, aki a gyerekkori tiltások elől az éjszaka hamis szabadságába, a pókerkönyvek statisztikáiba és a zsetonok kattogásába menekült, hogy ne kelljen szembenéznie a valódi felelősséggel.

És nem létezett külön a hatvanháromezer dolláros hitelhegyek alá temetett, az irodájába menekülő, kifelé sikeres cégvezetőt játszó Isaac sem.

Ők hárman mind én voltam! De amíg külön-külön, szétforgácsolódva léteztek bennem, addig a mocsár, az adósság és a pusztulás uralta a sorsomat. Az uzsorások, a csalók, a kurvák és a hitelek mind-mind csak az én belső, romokban lévő világom külső, hűséges tükörképei voltak. De most, ezen a hajnalon, a három kopott szék fogságában a szilánkok végre összeértek. Az I, az A és az M egyetlen hatalmas, elpusztíthatatlan szóvá forrott össze a lelkemben: I AM. Én vagyok.

Ott, a fénysugárban feltápászkodva tisztán megértettem a lényeget: velem, az én belső működésemmel van a legsúlyosabb probléma, de a gyógyulás kulcsa is bennem lakozik. Nem a külvilág a hibás. A kulcs és a zár is én vagyok. A Vagyok fia ezen a ponton visszakövetelte a saját életét.

Nem teketóriáztam tovább. A bűzös kaszinót magam mögött hagyva beültem az autóba, és elindultam dél felé, egyenesen Édenbe. Tudtam, hogy segítséget kell kérnem. Azt viszont még nem sejtettem, milyen mélyre kell majd leásnom ahhoz, hogy összerakjam mindazt, amit addig évtizedeken át módszeresen szétszedtem magamban. Azt sem tudtam, hogy amit azon a hajnalon végpontnak hittem, valójában csak egy újabb történet kezdete lesz.

Egyetlen mondat maradt velem az úton:

VAGYOK, AKI VAGYOK.

Exodus 3:14